A régióról

 

Hunyad megye

 

A megye területe 7 063 km2. A domborzat nagy részét hegyek teszik ki, amelyeket a Maros választ ketté keletről nyugatra haladva. Északon helyezkedik el az Erdélyi-középhegység (Erdélyi-érchegység), délen a Déli-Kárpátok (Páring-hegység, Surján-hegység, Retyezát-hegység, Godján-hegység és a Ruszka-havas).

A Maros, a Fehér-Körös és ezek mellékfolyói széles völgyeket képeznek. Jelentős a megye déli részén található Hátszegi-medence.

 

A Retyezát

 

A Retyezát (románul: Munţii Retezat) túlnyomó részét főként gránit-grandiorit, kisebb részben pedig kristályos pala alkotja. A hegység vázát két, egymással nagyjából párhuzamosan futó főgerinc és az őket féltávon összekötő gerincszakasz adja (felülnézetben egy fektetett H betűre emlékeztet). Az északi főgerinc magasabb déli párjánál, középső részén mintegy 18 km hosszan egy ponton sem ereszkedik 2000 m alá. Észak felé több oldalvonulat is kiágazik belőle. A déli főgerinc cserébe egy nagyszerű mészkővonulattal, a Kis-Retyezát (Retezatul Mic) néven emlegetett karsztos területtel büszkélkedhet.

A hegy leírása a www.retyezat.ro oldalon, ahogy a szerzők ígérik: szigorúan dióhéjban.

A Retyezátról gazdag olvasmánylistát talál ITT!

 

Erdélyi Érchegység

 

Az Erdélyi-érchegység (románul Munții Metaliferi) az Erdélyi-középhegység délkeleti hegyvonulata. Legmagasabb csúcsa az 1437 méter magas Poienica-csúcs (Vârful Poienița). Az Aranyos, a Maros és a Fehér-Körös folyómedrei által tagolt hegység Fehér és Hunyad megye területén található.

A hegységben található az úgynevezett „aranynégyszög”: a Verespatak, Aranyosbánya, Nagyág és Zalatna falvak által határolva. A területen rendkívül nagy mennyiségben fellelhető nemesfémek a neogén során, vulkanikus tevékenységeknek köszönhetően keletkeztek.

A vidéken már a Római Birodalom idején is folyt az arany kitermelése. Ennek ellenére még mindig itt található Európa legnagyobb arany és ezüst lelőhelye, a felmérések alapján a Verespatak környéki hegyek 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt rejtenek. Az Erdélyi-érchegységből származó ásványmintákból fedezte fel Kitaibel Pál 1778-ban a tellúrt.

Forrás: wikipedia

 

Ruszka havas

 

A vasércben gazdag Ruszka-havas (románul Munții Poiana Ruscă) a Nyugati-Kárpátok egyik hegycsoportja, amely Temes megye keleti határán, Krassó-Szörény megyében terül el. Átlagos magassága: 900-1200 méter.

A Ruszka-havas fő gerince a Vaskapu-hágóból kiindulva két részre oszlik; a déli része a Vaskaputól a Ruszka hegyig délkelet-északnyugati irányba, míg északi része a Ruszkától a Marosig nyúlik.

Déli oldalágai lenyúlnak egészen a Maros, illetve a Cserna folyóig, nyugati gerincének oldalágai rövidek. A nyugati ága azonban annál jelentékenyebb: a Ruszka hegy nyugat felé, a 992 méter magasságú Tenurs-hágón túl a hegység legmagasabb csúcsát, az 1380 méter magasságú Págyes, elágazásaival teljesen betölti a Béga, Ruszka, Bisztra és Temes folyók közét.

Az ág keleti folytatása oldalágaival szétterülve, Marosillye, Déva és Vajdahunyad felé, egészen a Maros partjáig húzódik.

A fő gerinc a Ruszka hegytől északra déli-északi irányt felvéve, az 1260 méter magasságú Verfu-Lotrului, az 1159 méteres Kicsóra, valamint a 884 méter magasságú Fáca Cigánului és a 832 méter magasságú Priszaka főbb emelkedésekkel; a pojéni és felsőlapugyi völgy közt aztán hirtelen aláereszkedik egy 395 méter mély nyeregre, majd ezután már csak alacsony dombsorként folytatódik északnyugat felé.

Tavai keleten a Csolnakosi-tó, nyugaton a Szurdok-tó; mindkettő mesterséges.

Forrás: wikipedia

 

Balogh Béni Dél-erdélyi magyarság 1940-1944

Sok a Székely, de így is kevés. Írta: Gáspár Bara-Réka in.: Nyugati Jelen, 2008. május 10.

Hunyad megye magyarsága három nagy csoportra osztható - írja az Akadémai Kiadó által 1982-ben megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon.

Kategorizálása szerint a Hunyad megyei magyarság legősibb, de egyben legcsekélyebb számú részét a honfoglaláskor itt megtelepedett magyarok jelentik, akik a Maros, a Sztrígy és a Cserna völgyét népesítették be. A törökdúlások idején azonban ez a népesség többnyire kipusztult, soraikat elmagyarosodó hegyvidéki román családokból próbálták pótolni. A régi polgári magyar lakosság ma már csak egészen kis számban maradt meg főleg Déván és Szászvároson - írja a szerző. A másik jelentős kategória a néprajzi lexikon szerint az 1888-1910 között betelepedett „dévai csángók”, azaz bukovinai székelyek, akik valójában nem csupán Dévára, hanem Csernakeresztúrra, Vajdahunyadra és Sztrígyszentgyörgyre is jelentős számban telepedtek. A harmadik fontos ága a Hunyad megyei magyarságnak a 19. század második felétől betelepedő székelyek, akik az iparosítás nyomán több hullámban jöttek e vidékre. Így aztán bármennyire is furcsának tűnik, joggal mondható, hogy a dél-erdélyi szórványnak számító Hunyad megye magyar közösségét nagyjából székelyek alkotják.

Az első a huszárezred volt

Az első tömeges székely telepítés a határőrség-szervezés idején történt, amikor Mária Terézia 1763-as rendeletére székely huszárezredet telepítettek a Maros menti Jófőre (ma Dobra). Ezek a székelyek idővel elrománosodtak, de elég felütni a telefonkönyvet, a dobrai nevek között ma is olyan családnevekre akadunk, hogy Suba, Tamas, Igriţ, Lobonţ, amik mind magyar eredetre utalnak. Téglás Gábor akadémikus, helytörténész a XX. század elején még további magyar eredetű nevekre bukkant a környéken: Nagy, Szőcs, Jofey, Bogár, sőt gyakori volt a Német névből kialakult Nyámcz családnév is.
Déva telepeseket kért

Tulajdonképpen Mária Terézia nevéhez fűződik a második nagy székely betelepítés is Hunyad megyébe. Bár ez jó egy évszázad eltéréssel történt. A székelyföldi határőr-toborzás sikertelenségét követő 1764-es madéfalvi veszedelem nyomán a túlélő székelység tömegesen menekült fel Moldovába, majd onnan Bukovinába. 1883-ban azonban a Tisza Kálmán vezette magyar kormány elindítja e székelyek hazatelepítését. Elsőként az Al-Duna környékére telepednek, ennek a hullámnak az 1885-ös nagy árvíz vet véget, ami végképp elriasztja a bukovinaiakat az idetelepedéstől.

A Bukovinából való elvándorlási hullámot azonban már nem lehetett leállítani. Mind haza akartak térni az édes magyar hazába - írja viszszaemlékezésében László János dévai telepes gazda. Déva önként jelentkezett, telepeseket kért és az akkori polgármester, dr. Issekutz Gergely annyira a szívén viselte a betelepülők gondját, hogy ez utóbbiak egyenesen atyjuknak nevezték a város elöljáróját. „Valóban második apjuk volt a telepeseknek. Sokszor haragudott, boszszankodott, de szerető apa módjára mindent megtett a telepesekért.” - írja László János, akinek visszaemlékezései szerint a polgármester buzgósága ellenére nehezen ment a dévai telepítés: „Sok baj volt a települőkkel. Sokan kértek, mások árulkodtak… Szilárdnak csak az Al-Dunáról jöttek bizonyultak (akiket elüldözött onnan az árvíz - szerk, megj.) A többiek kétlakiskodtak. Ősszel jöttek, szántottak, vetettek, aztán télire hazamentek Bukovinába. Tavasszal jött az egész család, miután a kenyér biztosítva volt. De a végleges telepedés nehezen ment.”

Végül azonban két nagy hullámban összesen 99 család telepedett be az öt bukovinai faluból (Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten), 10 holdas földeket kaptak, melyből 3-4 hold volt szántó, a többi rét, illetve kaszáló. Házát mindenki maga építette a maga ízlése szerint. Fát a bezsáni állami erdőből kaptak, tetőgerendát, deszkát, zsindelyt a nagyszebeni fűrésztelepről. 1910-ig szépen fejlődött a telep. Míg a föld túlságosan föl nem aprózódott, bő fuvarozási lehetőség volt és ezt aranykornak emlegetik az öregek. Lassan megalakult a hitelszövetkezet és a biztosítási szövetkezet is, a telepesek berendezkedtek az új életre. Az 1910-ig betelepült 288 lélek 1934-re 1250 főre szaporodott, annak ellenére, hogy az első világháború innen is elvitt 13 családapát és 11 legényembert.

1910-ben még további 31 házat épített az állam a betelepülőknek, ez alkalommal 35 újabb család jött, összesen 292 lélek. Ők az „új telepen” kaptak helyet.

Később, az első világháborúig még további 27 család jött, összesen 105 személy, akiknek már nem jutott föld, és számukra az úgynevezett agyaggödröket osztották ki házhelyül. Ezek többnyire csőszként, pásztorként keresték meg a kenyerüket.

Hasonlóan történt a betelepedés a szomszédos Vajdahunyadra is. Ide azonban kizárólag hadikfalviak települtek. Előbb 19 család (285 személy), majd további 24 család (114 személy). Vajdahunyad azonban kevésbé bizonyult vonzónak. A föld gyenge volt, „kiélt, sovány, posványos”, a házakat salakból építették, és a földműveléshez szokott gazdák közül sokan rákényszerültek a vasgyári munkára. Jó néhány család innen továbbvándorolt Brazíliába és Amerikába.

Csernakeresztúr kincstári birtok nélkül

Miután a kincstári birtokok felteltek, leállt a bukovinai székelyek hazatelepítése. Azonban a Déva és Vajdahunyad közötti Nagybarcsáról származó dr. Barcsay Andor egy országgyűlési képviselővel társulva 1910-ben magánúton indította újra a betelepítést. Magántelkeket vásároltak fel barcsai és csernakeresztúri gazdáktól, ezekre fogadták a hazatelepülés gondolatától fellelkesült, de még mindig Bukovinában ragadt családokat. A telepítés azonban itt sem ment simán, ezúttal pénzügyi bonyodalmak adódtak, akkorák, hogy a Pesti Naplóban is megszellőztették az ügyet. Végül azonban Sztrígyszentgyörgyre 52 család települt be, összesen 268 lélek Hadikfalváról, Istensegítsről, Andrásfalváról, Székelykevéről, Sándoregyházáról, Józseffalváról és Fogadjistenből. Csernakeresztúrra szintén valamennyi bukovinai faluból jöttek, összesen 626 személy -  a legnagyobb Hunyad megyei székely telepet alapítva meg, lezárva ezáltal a bukovinaiak tömeges betelepedését Hunyad megyében.

Nem tudtak gyökeret ereszteni

A XX. század folyamán azonban több hullámban is jöttek a székelyek a megyébe. A második világháborúig tulajdonképpen csak szállingóztak az iparvidék felé, ez időszakban nem beszélhetünk tömeges telepedésről - véli Barra Árpád nyugalmazott tanár, a helytörténet jó ismerője. Állítása szerint az első nagyobb hullám a második világháború után indult be. Hunyad megye ugyanis nagyipari vállalataival, szórványvidékként ideálisnak tűnt az akkori pártvezetésnek arra, hogy ide telepítsék a kényszerlakhelyre ítélteket. Elsőként, az ötvenes évek elején a székelyföldi nagybirtokosok egy részét „pakolták ide”, aztán jöttek az értelmiségiek, módosabb polgárok családjai. Sőt nem volt ritka az sem, hogy egy-egy kilakoltatott család csupán az iskoláskorú gyermekét küldte el a Zsil völgyébe, hogy tanulhasson, mert eredeti lakhelyükön ezt nem engedélyezték neki a hatóságok. - A dévai középiskolában az ötvenes évek vége felé körülbelül harminc ilyen diákunk volt - emlékszik vissza Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanárnő, aki négy évtizeden keresztül követte nyomon a dévai magyar iskola életének alakulását. Ennél is nagyobb számban menekültek a középiskolás, sőt egyetemre iratkozó, hajdan módosabb magyar diákok a Zsil völgyébe. Volt köztük szilágysági is, de többnyire a Székelyföldről jöttek. Az akkoriban megizmosodó petrozsényi bányaipari egyetemre bárkit felvettek, a „rossz” származásúakat is - emlékszik vissza Barra Árpád. Ez a folyamat jó harminc évig rendkívül pozitívan hatott a Zsil-völgyi magyar közösségi életre. Számtalan tanár, orvos, művész, lelkész, illetve ezek tanulni vágyó gyermekei kerültek ide, akik élénk társadalmi életet biztosítottak a Zsil völgyének.

Ami azonban érthető: ezek az emberek nem tudtak itt gyökeret ereszteni. Az első adandó alkalommal továbbálltak. Sokan már a nyolcvanas évek idején kitelepedtek külföldre, aki maradt, az 1989 után költözött vissza valamelyik erdélyi nagyvárosba.
HAZAjárnak Székelyföldre

A „rossz” származásúaknál nagyobb hullámban érkeztek aztán a hatvanas, hetvenes évek során a kollektivizálás miatt föld nélkül maradt székelyek, akik a Zsil-völgyi bányákban, illetve a vajdahunyadi, kaláni kombinátnál és a marosnémeti hőerőműnél kaptak munkát. Ez utóbbiak többnyire Maros megyéből jöttek, szakemberként, miután Gyulakután már megépítettek egy hőerőművet. Egész tömbházak teltek fel velük Déván. De ez a nemzedék sem tudott itt megragadni. Keresetük nagy részét „hazamenekítették falura”. Házat építettek ott, s amint sikerült nyugdíjba vonulni, legtöbben hazatelepedtek. Gyermekeik közül viszont sokan itt ragadtak. S bár általuk szintén jócskán megerősödött a helyi magyar közösség, nem volt ritka eset, hogy az iparosítás miatt idetelepülő székely családok második nemzedéke már elrománosodott. Mikor a szülők idejöttek, nem igazán tudtak románul. A férfiaknak kevésbé jelentett ez gondot, a nehéziparban nem kellett sokat beszélni… Azok a feleségek azonban, akik munkába álltak valami hivatalnál, hamar szembesültek a ténnyel, hogy nem tudnak kommunikálni. Ezért gyakran adták gyermekeiket román iskolába, hogy „megkönnyítsék”’ az életüket - magyarázza a pontos statisztikák alapján Szathmáry Rózsa tanárnő, aki szerint még a magyarul érettségiző fiataloknak is jó 30%-a került vegyes házasságba, s ezek gyermekei 90%-ban teljesen elrománosodtak. A helyzet hasonló volt a Zsil völgyében, ahová Udvarhely és Csík környékéről érkeztek többen, illetve Csángóföldről.

A nemzeti identitás megtartása ezek körében sem volt túl erős. Mindennek ellenére az elején említett néprajzi lexikon megállapítása ma is érvényes: Hunyad megye 24 ezer körüli magyar lakosságának jó egyharmadát a bukovinai székelyek leszármazottai teszik ki, másik harmadát az időközben betelepülő székelyek, kisebb mértékben szilágyságiak, és csupán egy sovány harmadát képezik az „őshonos” magyarok.

Albert Gabriella. 1989 után már csak elszórtan jönnek székelyek Hunyad megyébe. Két-három család évente, amelyeket szintén a megélhetés „küld” ide. Albert Gabriella férjével, két gyermekével egy dévai magyar kiadóhoz jött dolgozni. Magyarságukhoz körömszakadtáig ragaszkodnak, de szinte ugyanolyan erős szálak fűzik őket Csíkhoz is. Éppen meg lehet szokni az itteni életet, de a szívünk mindig hazahúz - mondja Gabriella, aki családjával a korábbi betelepedőkhöz hasonlóan szabadság idején HAZAmegy Csíkba.

 

A Hunyadi Református Egyházmegye története

A Hunyadi Református Egyházmegye története egyfelől a megmaradásért vívott küzdelem története, másfelől a románok között végzett református misszió sikertörténete. (…) Az egyházmegye története az ellentétek és a kontrasztok története; szín református, életerős egyházközségek, és az elnéptelenedés határán vergődő gyülekezetecskék, reformátussá váló, időnként elmagyarosodó románok és magyar származású, nyelvüket vesztett románul beszélő reformátusok. 

 A dél-erdélyi református egyházmegye története

A Hunyadi Református Egyházmegye középkori Hunyadi főesperességről a 13. századból vannak adataink. Az 1332-es pápai tizedjegyzékben tizenkét plébániával szerepel. Főesperesei többnyire dévai papok voltak.

Hunyad megye reformációja - Erdély más, magyarlakta vidékeihez hasonlóan - nem köthető konkrét időponthoz, és nem forradalomszerűén, oltárrombolás, freskó-csonkítás és könyvégetés közepette zajlott. Luther és Kálvin tanítása csak nagyon lassan, fokozatosan nyert teret az igehirdetésben, a liturgiában és a templombelső kialakításában. A reformáció erdélyi terjedésének egyik jelentős eseménye viszont éppen az egyházmegyéhez kapcsolódik: Hét évvel Luther színre lépése után, 1526-ban Scholz György vajdahunyadi várnagy ellen kivizsgálást indítottak, mert szidta a papokat, a szerzeteseket, megvetette az oltári szentséget és a római egyház Evangéliummal ellenkező ceremóniáit. Magatartásában már világosan kimutathatók a wittenbergi reformátor gondolatai.

A vidék első ismert, reformátori szellemben szolgáló lelkipásztora Károlyi Boldi Sebestyén, szászvárosi prédikátor volt, aki 1558-ban az esperesi tisztséget is betöltötte. Ő volt a reformált Hunyadi Egyházmegye első ismert esperese.

Déva lelkésze 1565 után Tordai Sándor András (1529-1579), kiváló teológus, hitvitázó, a Szentháromság-tan erőteljes védelmezője volt. 1577-ben őt választotta harmadik püspökévé az Erdélyi Református Egyház, valószínűleg már korábban esperes volt. Nevéhez kötődik Egyházkerületünk szervezetének kialakítása, ő volt első vizitáló püspökünk.

Valószínűleg ebben az időszakban - a lutheránusok és a helvét hitűek végeleges szakításával párhuzamosan - szakadt ketté az addig egységes egyházmegye: Hunyad vármegye gyülekezetei református egyházmegyévé szerveződtek, Szászváros szék két lutheránus (Szászváros és Romosz) és két református (Szászváros és Tordos) gyülekezetéből káptalan alakult, amely 1850-ig a szász lutheránus püspök joghatósága alá tartozott. Néhány évtizeddel később a török által nagyobb részt elfoglalt Zaránd vármegye hódoltságon kívüli részének (Brád környéke) öt gyülekezete is csatlakozott a Hunyadi Egyházmegyéhez. Attól kezdve nevezték Hunyad-Zarándinak. Szászvárost és Tordost 1850-ben csatolták ismét az egyházmegyéhez.

A reformátori egyházigazgatás kialakulásával párhuzamosan próbálkozott a protestáns Erdélyi Fejedelemség a románok reformálásával. Ennek a folyamatnak a gyújtópontja éppen Hunyad megye volt, hiszen itt a románság a 13. századtól nemcsak jelen volt, hanem bizonyos rétegei megpróbáltak integrálódni a vármegye elitjei közé. Az erdélyi románság fejedelmi pecséttel megerősített egyházi elöljárói Hunyad megyei falvakból származtak. Az első román bibliafordítás, a Szászvárosi Ószövetség (Palia de la Orăștie - Mózes első két könyve), karánsebesi, vajdahunyadi, tordosi és szászsebesi román reformált lelkészek és tanítók Heltai magyar fordítása nyomán készült munkája, Geszthy Ferenc dévai várkapitány anyagi támogatásával látott napvilágot.

A 17. századot az egyházmegye virágkorának tekinthetjük. A megye legnagyobb uradalmai a református fejedelmek birtokában voltak, a várakból, kastélyokból pedig jelentős fizetés járt a lelkésznek, támogatás az iskolának, építőanyag a templomnak és a parókiának. Bethlen Gábor Marosillyén látta meg a napvilágot, Vajdahunyad várát kapta nászajándékba, Déván pompás rezidenciát épített. (…) Támogatásával Déván és Hátszegen több tanerős iskola működött, a fejedelmi ágyúöntődéből béke idején harangok kerültek templomok tornyába, az úrvacsora jegyeit míves edényekből vették magukhoz a hívek. Az esperesek többnyire Déva lelkészei közül kerültek ki, mindegyikük külföldi akadémiákon gyarapította tudását, némelyikük teológiai munkákat is hagyott hátra.

A Szászvárosi Református Kollégium I. Rákóczi György és Apafi Mihály adományai nyomán ebben az időszakban épült és fejlődött, továbbtanulási lehetőséget biztosítva a megye ifjainak, kitermelve a vidék magyar- és románajkú egyházi és világi értelmiségét. Ütőérként továbbította a diákokat Enyed felé, és küldte lelkes oskolamesterek sorát a gyülekezetekbe.

Fejedelmi támogatással folytatódott és ért delelőjére a románok között végzett református misszió is. A megye öt román esperessége önként elszakadt a görögkeleti vladikától, és a református püspök joghatósága alá állt. Magyar református lelkészek és tanítók zsoltárokat, hitvalló énekeket, imádságokat, liturgikus szövegeket és prédikációkat fordítottak románra. Hátszeg templomában már két nyelven szólt a zsoltár, az érthetetlen ószláv mise helyett az itteni románok is anyanyelvükön dicsérhették a Teremtőt.

1691-ben Erdély a Habsburg-birodalom része lett, a reformátusság elvesztette fejedelmi támogatóit, és elkezdődött a megmaradásért vívott küzdelem. A Habsburg-kormányzat elsőként a románságot próbálta a katolikus egyházba integrálni. Törekvéseit többnyire siker koronázta, ám a Hátszeg vidéki román papok ellenálltak, ők a református egyházhoz akartak továbbra is tartozni. Így oszlottak ketté román eklézsiák, a jobbágyok görög katolikusokká lettek, a kisnemesek gyülekezetet alapítottak, és magyar református papot hoztak. Így használták közösen - egyediként Európában - Demsus, Fehérvíz, Felsőszálláspatak, Galac és Klopotiva templomát görögkeletiek és reformátusok, így alakultak újabb eklézsiák a Sztrigy alsó folyása mentén.

A császáriak a magyar reformátusságot sem kímélték: Ki kellett heverniük a kuruc-labanc szabadságharc pusztításait, meg kellett barátkozniuk a ténnyel, hogy a várakból többé nem támogatásra, csupán poroszlók, egyházat korlátozó katonák sokaságára lehet számítani. Marosillye és Körösbánya templomát elfoglalták, Hátszegen és Déván is hasonló eseményektől tartottak a lelkészek. Mindezek ellenére a megmaradásért vívott küzdelemből ismét Hunyad megye református egyháza került ki győztesen: a középnemesi udvarok, a mezővárosi polgárok, az öntudatos gyülekezeti tagok támogatásával templomok épültek, gyülekezetek alakultak, iskolák szerveződtek.

Ezt a sarjadást törte derekbe az 1784-es Hóra lázadás és az 1788-as török betörés. Előbbinek nyolc egyházi szolga esett áldozatául, utóbbinak három felégetett templom az eredménye. És ismét a megmaradásért kellett küzdeni. Zsoldos Márton esperes 1795-ben indult el vizitálni, és a lehető legaprólékosabban számba vette mindazt, amit a történelem viszontagságai megkíméltek. Miközben leltározott, erősített is, fegyelmezett, intett és buzdított. Neki már szembe kellett néznie a nyelvvesztés problémájával. Ezért sürgette az iskolák alapítását és megerősítését. Ösztönzésére Kendeffi Ráhel grófnő Őraljaboldogfalván nyelvőrző iskolát alapított a Hátszegi medence magyarjainak.

A 19. század a lassú fogyás, önpusztító apadás ideje. Ezt a folyamatot csak elősegítettek az 1848-as forradalom román szabadcsapatai, amelyek több magyar közösséget megtizedeltek, három lelkészt megöltek. Hunyad megye magyar lakossága jelentősen megcsappant.

A 19. század vége talán a végleges elnéptelenedés időszaka lett volna, de a megélénkülő gazdasági folyamatok (Piski vasúti csomópont lett, a vajdahunyadi vasércfeldolgozás fellendült, a Zsil völgyében megindult a szénbányászat) Erdély más tájairól munkát, megélhetést kereső reformátusokat vonzottak a megyébe. Ez a folyamat az 1920-as impériumváltás után is jellemző volt. Ekkor erősödtek meg a Zsil völgyi gyülekezetek: Petrozsény, Lupény, Vulkán és Lónya.

A kommunista diktatúra éveiben tovább szemlélhettük a migrációs folyamatokat: református kohászok, bányászok, gyári munkások újabb csoportjai érkeztek ide. Ezzel párhuzamosan - a kor politikájának megfelelően - történt a tradicionális kompakt magyar közösségek (Lozsád, Rákosd) ellehetetlenítése és szétzilálása. Az egyházmegye lelki arca tehát gyökeresen megváltozott az utóbbi évszázadban. Az őslakosok helyét átvették a máshonnan érkezettek, az egységes közösségek helyét a különböző szokású, egyházi kötődésű, kegyességű hívek amorf tömege. Ezt a tömeget Isten Lelke gyülekezetté kovácsolja és kovácsolta.

A Hunyadi Egyházmegye 1964-ben megszűnt, pártállami nyomásra egyesült a Gyulafehérvári Egyházmegyével, lelkészeinek irdatlan távolságokat kellett leküzdeniük ahhoz, hogy adminisztrálhassák a rájuk bízott nyájat. 1990-ben alakult újjá Hunyadi Református Egyházmegye néven. A mai erdélyi református egyházmegyék közül az egyetlen, amely őrzi reformáció korabeli határait. Hunyad megyében 42 református templom található, s mindössze 12-nek van még kisebb-nagyobb gyülekezete.

Ősz Sándor Előd lelkipásztor-levéltáros

In: A Hunyadi Református Egyházmegye templomai, szerk.: Magyari Hunor - Szántó Tünde, Székelyudvarhely, 2010. 

 

A dévai iskolákról röviden 1595-2005

„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja.” (A. Cs. J.) Déva vára kövei romosan is hirdetik múltunkat, mert erős sziklákra építették. Iskoláinkat az alapos tudás, a tiszta erkölcs, a kitartó munka és a hit tartotta és tarthatja meg.

Gyökerek nélküli fákon nem terem gyümölcs, a múlt ismerete nélkül nincs jövő

I.  A református gimnázium 1595-1774

Geszthy Ferenc dévai várkapitány végrendelete alapján hagyatékából építették meg a több épületből álló iskolát a református templom közelében. Történetével Szőts Sándor, Bitay Béla dévai lelkészek foglalkoztak. Az alapító végrendeletében gondoskodott az iskola fenntartásáról, kijelölve az anyagi forrásokat, annak fogytával az erdélyi fejedelmek, a marosnémeti udvar segítette megmaradását az ellenreformáció idején. Megszűnése 1774 március 19-én következett be. A későbbiekben, mint felekezeti iskola működött, hol kevesebb tanítóval az 1948-as államosításig.

II. A Tanítókéző 1870-1919

1870-ben indították a dévai Tanítóképző I. osztályát. Az intézet létrehozásának célja „a nem magyar ajkú fiatalok magyar nyelvre képesítése, a magyarokat román vidékeken leendő működésre segíteni”. Ezért a román nyelvet heti 2 órában tanították. Fontos volt az elméleti tantárgyak mellett a gyakorlati és háziipari oktatás. Utolsó igazgatója Barabás Endre vezetése alatt épült fel a ma is álló háromemeletes tanintézet 300 ezer korona értékben (1913-1915). Lévén magyar állami épület 1919. október 12-én birtokba vette a román állam.

III. A Főreál Gimnázium 1871-1919

A XIX. század második felében, főleg a kiegyezés után (1867) a polgárosodó társadalomra jellemző az iskoláztatás igénye. Déván sem volt másképpen. A Magyar Vallás és Közoktatási Minisztérium 10143 számú rendelete jóváhagyta Hunyad megye kérését reál gimnázium alapítása ügyében. A tanítás 1871 okt. 1-én kezdődött el Matusik Nepomuk János igazgató, Téglás Gábor és Víg Ferenc tanárokkal. A kezdeti nehézségek leküzdése után kiegészült a tanári kar, de a tanulók számának növekedésével az eredeti épület (ma: Eminescu 17, Pionír ház) a Bethlen utcában szűknek bizonyult. Telek vásárlásra Téglás Gábor igazgatása idején került sor 16250 forintért, és oda hamarosan felépítették a főgimnázium épületét. Egy évre rá 1889-ben bentlakás, 1894-ben tornaterem is épült.

A tanintézet működéséről dr. Téglás Gábor igazgató, tudós tanár minden évben részletes tájékoztatást adott az iskola Évkönyvében.

Nyugdíjazása után (1903), akárcsak elődje, Budapestre költözött, helyére Göllner Károlyt választották. Az első világháború végén, az impérium váltás következményeként az iskola minden felszerelésével együtt átment a román állam tulajdonába (ma a Decebal Líceum). Az épület nélkül maradt magyar ifjúság további képzését dr. P. Kasszián Albert és Göllner Károly tanár kezdeményezésére alakult Római Katolikus Reáliskola biztosította ideig-óráig, míg be nem vonták nyilvánossági jogát 1923-ban.

IV. A Polgári leányiskola 1892-1919

Egy leányiskola szükségessége már 1872-ben felmerült. Kezdetben, mint magániskola működött a Magyar utcai Appel féle házban. A képzős tanárok ingyen tanítottak, írja visszaemlékezéseiben Koós Ferenc, a képző első igazgatója. Az állami polgárit 1892-ben alapították, épületét 1894-ben emelték, Szathmáry György miniszteri tanácsos és Déva parlamenti képviselőjének hathatós támogatásával. Legismertebb igazgatónője Imets Irén volt. Az iskola évkönyveit a Budapesti OPKM különgyűjteményében őrzik. 1919-től román leánygimnázium (Regina Maria) lett.

V. A Magyar Vegyes Középiskola 1952-1960

Negyven éven át Déván magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus 7 osztályos meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium. Kezdeményezés, jóindulatú anyagi és szellemi segítség, lelkesedés, Istennek és embernek tetsző nagyszerű alkotásokat hozhat létre, viszont megőrizni, megtartani nehéz.

A városunk magyar lakosai, értelmisége, vezetői kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely 1952-53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek (akkor a tízosztályosok voltak a romániai gimnáziumok - szovjet mintára).

Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a nagyon mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960. szepterében szűnt meg a dévai magyar vegyes XI. osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte. 1960-tól, az iskolák egyesítésétől napjainkig, különböző román líciumok magyar tagozataként működött a tanítás.

VI. Tagoszatos évek  1960-2005

A Decebal Líceumban 1960-1970

Déván 1960-61-es tanévtől egyesítették a három elméleti középiskolát. Épülete a Decebal Líceum, mely azonos az 1888-ban átadott m. k. Főreál Gimnázium épületével, és ahol 1919 óta román líceum működik.

Tanfelszerelés, laboratóriumok, tornaterem, bentlakás tekintetében a körülmények sokkal jobbak voltak, viszont anyanyelvápolás, kultúrprogramok szervezését csak a román osztályokkal együtt engedélyezték. A tagozatos időszakra az is jellemző volt, hogy a mi osztálytermeink térben soha nem voltak egymás mellett, vagy legalább egyazon emeleten. A tanár-diák kapcsolat is gyengült. A tanári kar megoszlott a két iskola között, tanítva az általánosban is, mely a régi helyén maradt. A felvételi vizsgákra jelentkezők száma megnövekedett, jobb szelekció, rendezettebb körülmények között folyó oktatást eredményeként nagyobb számban kerültek érettségizetteink egyetemre, főiskolára.

Tíz év után 1970-ben, az iskola alapításának 100 éves ünnepélyes megemlékezése előtt, a magyar tagozatot kiköltöztették egy újonnan épített épületbe a város Dacia nevű negyedébe. Miért? Ki merte ezt akkor megkérdezni?

A 2-es számú Elméleti Líceumban 1970-1977

Új tágas épület, két emeletes, négy laboratórium. Itt kapott helyet a Decebal Líceumból áthozott 4 magyar osztály, egy román tannyelvű reál, humán és atlétika-labdarúgó IX. osztály. Az épületbe áthozták a 3-as számú Általános Iskola I-VIII. osztályos román és magyar tagozatát is (volt Petőfi), melynek régi épületeit akkor kezdték lebontani és oda 1975-re két emeletes iskolaépületet emeltek. Ide költöztették a 2-es sz. Elméleti Líceum XII. osztályait. Közben helyszűke miatt egy ideig a Gojdu-negyedi Általános Iskola régi épületében is voltak osztályaink.

Az 1977-es tanügyi változások miatt újabb költözés várt a magyar tagozatra. Egyik napról a másikra az elméleti líceumokból ipari szaklíceumok lettek. A legtöbb ipari líceumot a megfelelő iparág hatáskörébe utalták. A 2-es Elméleti Líceum román tagozata átalakult Autó Elektromechanika szaklíceummá, és átkerült a Közlekedésügyi Minisztériumhoz, de a magyar tagozat nélkül! A helyi közigazgatás hatáskörébe tartozó Építészeti Líceumba kerültek a magyar tanulók.

A 4-es számú Ipari Líceumban 1977-1990

A 13 év alatt 7 alkalommal csak csoportot (fél osztályt) engedélyeztek a hatóságok, ilyenkor egy román csoporttal képeztek teljes létszámú osztályt. Az osztályfőnökük nem ismerte a magyar nyelvet, de az oktatók 70%-a sem. Az államnyelv oly jó elsajátítása dacára érettségizettjeink csak kevesen tudtak továbbtanulni.

A Traian Líceumban 1990-2005

Az országban végbement politikai változások után, az 1990-91-es tanévtől a szaklíceumból megint elméleti lett. A magyar tagozat a matematika-fizika profilt választotta, sokkal előnyösebb lett egy humán osztály is, pár éve informatikára iratkoznak többen. A líceum már 1991 januárjától felvette a Traian nevet. Bár megszűnt az osztályok egymásra telepítése, a létszám, főleg a kilencvenes évek elején komoly gondot okozott. Az elmúlt években megjelentek a párhuzamos osztályok, sőt beindult a magyar nyelvű szakmai oktatás, ehhez jelentősen hozzájárult a Magyarok Nagyasszonya magán iskola. A megnövekedett létszám miatt az osztályok elhelyezése 5 különböző intézetnek termeiben történt, így nehezítve a nevelői munkát. Ez a szétszóródás jellemző az elmúlt esztendőkre.

Tanulóink lakhelyét elemezve változatos kép alakult ki. Eleinte az ötvenes években Hunyad tartomány, majd minden magyarlakta településről voltak tanítványaink, az elemi iskoláink megszűnésével egyre kevesebben jöttek. Az ipari líceumba inkább dévai és hunyadiak iratkoztak. A létszám hullámzásának több oka van: nemzettudat gyengülés, anyagi, információ hiány, idegen hatás, vegyes házasságok. Városunk legnépesebb magyar lakósai, a telepiek közül 25-16% érettségizett nálunk, 1138 tanulóból.

A tanerők, 1952-60 között volt 5 magyar igazgató és 3 aligazgató. A tagozatos időszakban nem volt magyar igazgatónk, rövid ideig 2 aligazgató. A tanárok közül sokan kinevezésüktől nyugdíjig oktatták a magyar diákokat, vállalva a nehézségeket. A tanár diák kapcsolatra jellemző mind a mai napig a közvetlen pozitív bensőséges viszony, a gondoskodó, együtt érző segítő kézség, sorsukat figyelemmel kísérő érdeklődés egyfelől, a diákok részéről pedig a tiszteletadás, méltányosság, ragaszkodó szeretet, melynek jeles bizonyítéka a véndiák találkozók és résztvevőik magas száma. A beszámolók adatai bizonyítják, hogy a felsorolt mostoha körülmények dacára tagozatunk képes volt sok értékes embert, személyiségeket képezni társadalmunknak.

Egy fél évszázad hányadtatás, költöztetés után ideje igazi ALMA MATER, egy korszerű iskola-otthon építésének! Ahol ne érezze senki, se diák, se tanár, se szülő, hogy másodrendű, megtűrt állampolgár! Ahol legyen küszöbén mindig őrző fogadni a betérőket, köszönteni a visszaérőket, figyelmeztetve őket: ne feledd iskoládat, gyökereidet, mert a forrásokat tisztítani, a gyökereket ápolni kell.

Hiszem, hogy nemzeti értékeink öntudatos felismerése képes a veszendő köveket újra meg újra összehordani, korszerűt, szépet, maradandót építeni.

Déva, 2005. II. 16-án.
Szathmáry Rózsa

 

Hunyadmegye oláhosodása, In.: Hunyadvármegye, 1909. augusztus 8.

A régi okiratokból következtetve Hunyadmegye a régi századokban magyarabb volt, mint milyennek a hetvenes években találták. Az erdélyi fejedelmek alatt a török, tatár, kuruc és labanc pusztítások a magyarság sorait rendkívül megritkították.  Helyüket nagy tömegekben betóduló oláhság foglalta el, úgy hogy az 1929-iki részletes összeírás 8194 családból csupán 495 magyar nevűt talált, tehát a lakosságnak csupán hat százalékát. Pedig a magyar nevűek között sok lehetett a nemesített oláh, akik magyar vezetéknevet kaptak. Ebből az összeírásból kétségtelenül kitűnik, hogy Hunyadban már a XVIII-ik sázad elején magyar köznép nem volt, csupán birtokos nemesség és kevés mesterember. Emellett a magyarok a megye nagyszámú községeiben szét voltak szórva, nagyon gyönge kisebbségeket alkotva.

Jelentékenyebb számmal csupán Rákosdon, Lozsádon, Hosdáton és Alpestesen laktak, ahol többségük volt; továbbá Déván és Hátszegen, ahol a magyar nevűek a lakosság egyharmadát alkották. Az öszeírás nagyszámú egytelkes oláh nemest is talált, főleg Felsőszálláspata, Felsőszilvás, Bajesd, Bár, Kisbarcsa, Csernakeresztúr, Páros, Zajkány községben.

Ugyanilyennek találja Hunyadmegyét a XVIII-ik század végén Benkő József, a híres erdélyi tudós is. A csupán kéziratban meglevő Transsylvania Specialis c. munnkájában azt írja Hunyadról, ahogy a magyarok kevesen, oláhok sokkal számosabban lakják, a magyarok nagyobbrészt mágnások, nemesek, városi polgárok és csak igen kevesen jobbágyok; az oláhok - néhány nemes kivételével - jobbágyok, avagy katonák. Közli a hunyadmegyei nemeseknek 1792-ről szóló jegyzékét, amelyben nagyon sok oláh névre akadunk (Juga, Togyer, Brundusa, Birle, Popa, Szingye, Bugyul, Dima, Paraszka, Markucsán stb.) Benkő azt is írja, hogy Hunyadban a magyarok hajdan számosabban voltak, a pusztító háborúk azonban csekélyre olvasztották és helyükbe sok oláhot fogadtak be. Megemlíti az 1766-iki felekezeti összeírást, amely szerint kerek számban 4300 reformátust, 800 katolikust és emelett 35.000 görög keleti és katolikust találtak a megye területén. Hátszegről azt írja, hogy hajdan magyar volt, de már a XVII-ik század első felében nagyrészt oláhok lakták, az ő idejében (XVIII-ik század vége) pedig már csaknem teljesen oláh; Vajdahunyadon is a község mellett az egy telkes nemesek is  többnyire oláhok.
(…)

Itt kitér arra, hogy a magyarok eloláhosodásának különösebben nem voltak társadalmi különbségei, hiszen a nemes oláh közegbe gyorsan be tudtak olvadni nem lévén iskolái. De a fejedelmek sok oláh nemes közül átérítette református vallásra is magyar nevet adva nekik, pl. Lozsádi, Szatmári stb.) Egy hosszabb idő elteltével már nehéz volt megkülönböztetni kinek az ősei voltak magyarok, s kinek románok.  - magán megjegyzés, nem szószerinti jegyzetelés!
(…)

Azt hirdetik még, hogy Hunyadmegyében nagyon sok református harang némult el a magyarságnak a oláhságba való beolvadása folytán, így Szent-András, Szent-Gyorgy, Malomvíz, Galac, Piski, Arany, Kémend, Kitild, Tustya községekben. A magyarság ily nagymérvű térvesztése egyáltalán igazolva nincs és a református anyaegyházaknak egyes helyeken való megszűnése, leányegyházzá sülyedése itt is összefüggésben van azzal az Erdély nyugati részén általános körülménnyel, hogy református köznép tartotta fönn nagyon csekély számú hívővel. Természetesen az egyház könnyen elenyészett, ha a templomot a háborús idők földulták, a birtokosság száma megcsappant, avagy elköltözött. Ezt késégtelenné teszik Benkő idézett munkájában és Böjthe Ödön Hunyadmegye sztrigymelléki részének és nemes családainak története című művében foglalt adatok. Benkő közli az egyes egyházközségek lélekszámát az 1766-iki hivatalos összeírás alapján. Eszerint filiálékkal együtt Zeykfalva-Russ egyházközség lélekszáma 17, Galacé 47, Őraljáé 21, Oláhbretyéé 14, Kitild - Szentgyörgyé 46, Folt 29 stb. - Az összesen 30 önálló egyházközségnek és kétszerannyi filiáléjának nem volt több hive 4300-nál.

A szentandrási templomról tudjuk, hogy már a XVII.ik században feldúlták. Böjthe munkájábanolvassuk, hogy a galaci rformátus templomot Buda János és felesége építette, 1760-ban leégett, 1788-ban pedig a török betörés pusztította el és a hívek egy része más helyre telepedvén le, számuk nagyon megfogyott. A galaci eklézsia tagjai 1759-ben csupán Bálint és Kenderesi család tagjaiból, 1830-ban a Buda és a Puj család tagjaiból állott. A malomvízi református önálló eklézsia megszűnt és az Őrajaboldogfalvára ment át, mihyelyt az egyházat fenntartó Kendeffy család Malomvízről Őraljára költözött. Klopotiván a templomot Pogány Rákel építette, a Hora lázadás azonban elpusztította, birtokos nemességét pedig az 1788-iki török dulás úgy megapasztotta, hogy a templomot romjaiból csupán csak 1886-ban tudta újra felépíteni. Tustya, Alsó- és Felső-Farkadinnal alkotott egy társadalmat és tartott fenn református templomot, amíg a Gargócs család ki nem halt s a Balia család el nem költözött. A tustyai önálló egyháznak 1812-től 1821-ig vezetett anyakönyvéből kitűnik, hogy a református egyház csupán négy-öt családból állott. Szentgyörgyön csupán csak családi kápolna volt udvari pappal, a kitidi egyházat a Hora-lázadás viselte meg, Kémend a birtokosság pusztulásával süllyedt le Haróhoz tartozó fiókegyházzá, amelynek azelőtt anyaegyháza volt, stb.

A hunyadmegyei anyakönyvek mindenkit meggyőznek arról, hogy a reformátusok száma száz évvel ezelőtt sokkal kisebb volt, mint ma és hogy majdnem kizárólag főurakból, nemesekből és mesteremberekből állott, egyházközségeik pedig nagyon kicsinyek voltak. Farkas József segédpapot 1723-ban Borbátvízre rendelik, mint oláh nyelven prédikálni tudó papot (hátszegi anyakönyv). A csernakeresztúri nemesség megalázónak tartja, hogy jobbágyaival és zselléreivel egy kategóriában görög keleti hiten van és áttér a nemesi hitre: a református vallásra (1873-ból származó okirat Kis-Barcsán). A fentiek mellett tanúskodik valamennyi összeírás (1727, 1733, 1766, 1805-7 stb.) és Erdély ismertetéséről leírás (Benkő, Lenk stb.)

A magyarság helyzete az alkotmányos korszak óta folyamatosan javul. Száma 1850-ben még csak 5-6000, 1880-ban 12000, 1890 17000, 1900-ban 32000; Déva a megye székhelye az utolsó húsz évben magyar többségű lett, úgyszintén Petrozsény, Piski, Körösbánya. Hátszegen a magyarság 1880-tól 300-ról 900-ra emelkedett,

Vajdahunyadon pedig 500-ról 1900-ra és mindkét helyen az 1910.iki népszámlálás valószínűen többségben találja a magyarságot, sőt többségre jutott már a magyarság az egyik járásban is: a petrozsényiben.
(…)

A magyarságnak az a nagyarányú fellendítését a bányászatnak és ipartelepeknek köszönheti, amelyek nagy tömegű magyarságot vonzottak oda.

 

 

Hunyad megye

 

Az Erdélyi-sziget-hegység és a Déli-Kárpátok találkozásánál helyezkedik el, döntően hegyvidéki területen. Hagyományosan ipari jellegű megye, a munkaerő 46.7 százaléka dolgozik az iparban. Fő iparágak a bányászat, az energetika, a fa- és szőrme feldolgozó ipar, melyek fejlődését a gazdag természeti források - vastartalmú és egyéb ércek - biztosítják.

Hunyad megye ipara a környék bányászatával van összeköttetésben. A hegyekben ősidők óta fémeket és szenet bányásznak. Nagy ipari komplexumok vannak Vajdahunyadon. A megyében van az egyik legnagyobb hőerőmű is. Fontosabb iparágak: fémipar, építőanyagipar, textilipar, bányászat, élelmiszeripar. Az 1990-es években több bányát bezártak, ezzel Hunyad megyében maradt a legnagyobb munkanélküliség (több mint 7%) Romániában. (Az országos átlag 5,5% volt.) Hunyad megyében mintegy 13.000 regisztrált munkanélkülit tartanak nyilván.

Annak ellenére, hogy Hunyad megye dolgozóinak átlagbére az országos szinthez képest 20%-al alacsonyabb, 2013-ban jelentős növekedés következett be egyes ágazatok termelésében. A termelést illetően az első helyen, mintegy 350%-os növekedést mutatva, az italok gyártása áll, de emelkedés pozitív adatok érkeztek a kohászati ágazatból és a vegyi termékeket forgalmazó cégektől is. A 2012-es évhez drasztikus csökkenés érzékelhető a textiliparban, mintegy 72%-al kevesebb lett a 2013. januári mutató.

Hunyad megyében 1990 előtt több mint 3000 hektáron termesztettek gyümölcsöt. 2005-re a gyümölcstermesztésre használt területek már csak 1000 hektár körül voltak. A legnépeszrűbb gyümölcs a szilva, amelyet több mint 600 hektár területen termelnek. Ezután következik az almatermesztés, majdnem 500 hektár területen. Körtét mintegy 60 hektár területen termelnek.

A megye máig egyik legjelentősebb gyümölcsöse továbbra is a gróf Kuun Kocsárd által a 19. század végén létesített algyógyi kutató-termesztő intézet. Itt 50 hektárt foglalnak el a termőfák, további 10 hektáron pedig zajlik a fiatalítás és az újrafásítás. 

 

Fehér megye

 

Fehér megye mezőgazdasági területei az erdélyi fennsíkon terülnek el, a Maros folyó középső és alsó folyásánál és az Erdélyi-középhegység és a Nyugati Kárpátok határolják. Területe 624.157 hektár, az ország területének 2,6%-a. Ebből 324.853 hektár a mezőgazdasági terület. Ebben a tekintetben a közepes méretű mezőgazdasági területnek számít.

Fehér megyét változó domborzati formák takarják, ebből kb. 52%- hegyvidék, 26%-a dombság és 22%-a mező a folyóvölgyek is beleértve.

Bár nem kimondottan számít mezőgazdasági megyének, a rendkívül változatos domborzata lehetővé teszi a mezőgazdaságra: gazdálkodás, szőlészet, a gabona-, zöldség- és gyümölcstermesztésre.
 
A megyei lakosság mintegy 42%-a vidéki lakós.
 
2006-ban a foglalkoztatott mezőgazdasági lakosság 51.300 fő volt, ami körülbelül 32,4%-a teljes vidéki lakosságnak.

A növénytermesztés az alapvető összetevője a megye mezőgazdaságának, mintegy nyersanyagforrást biztosítva az élelmiszeriparnak, valamint az állattenyésztés fenntartására.

A sokszínűség növénytermesztésben nagy hagyománya van a szőlőtermesztésnek. A kedvező éghajlati viszonyok miatt Fehér megyében négy fontosabb borrégió alakult ki: Gyulafehérvár-, Nagyenyed-, Küküllőmente- és Szászsebes-Apold környékén. Kiváló minőségű Királyleányka, Pinot Gris, Muskotály, Tramini és Sauvignon borok találhatóak a régióban.

Erről bővebben olvashat Csávossy György: Erdélyi-Hegyalja, a borok hazája c. írásában.

Az állati termékek feldolgozása korszerűsített üzemekben, erre szakosodott vágóhidakon és húsfeldolgozó üzemekben történik. A tejtermékek készítésében élen jár az Albalact, amely romániai szinten az első öt legnagyobb tejfeldolgozó vállalat között van.

Fehér megye gazdaságát túlnyomórészt a szolgáltató szektor és az ipar - különösen a könnyűipar adja. Az ipari termelésben a fafeldolgozás dominál (37,9%), majd étel- és italkészítés (18,7%), vegyipari termékek (5,5%), gépgyártás és berendezések (4, 3%-kal) követik.

A 2012 első felében Fehér megyében a külföldi vállalatok befektetése 32,1% volt a teljes beruházásokból.

Fehér megyében több híres  külföldi cég is jelen van, így a faiparban (Holzindustrie Schweighofer, Kronospan), a bútorgyártásban (Savini Due, Ciatti HT Sebes, Schosswender bútor), az építőanyag-iparban (Baum Leier), az autóiparban (Daimler AG, a Bosch Rexroth, Sumitomo Electric Wiring rendszerek, VCST), az építőiparban (Pomponio), a kereskedelemben (Kaufland, Profi, Lidl), és jótékony hatással van a külkereskedelemre és a megye lakosságának foglalkoztatására.

 

 

 

Hunyad megye

 

A 2011-es népszámlálási adatok szerint Hunyad megye lakossága közel 500.000 lakosról, kevesebb, mint 396.000 lakósra csökkent. Az elmúlt 20 évben az újszülöttek száma a felére csökkent. Másrészt, az országban a megye első helyen áll a városon lakók számát illetően: Hunyad megye közel 75 százaléka városi lakós. A népeségcsökkenés annak tudható be, hogy a vasgyár bezárása miatt Vajdahunyad elvesztette azt a városi dimenziót, amit 1989-ig tartott.

A Hunyad Megyei Statisztikai Hivatal képviselői szerint (DJS), megyei népességből közel 386.000 jelen van, s ideiglenesen 10,600 hunyadi lakós külföldön tartózkodik, többjük munkavállalás céljából. A teljes helyi lakosság 293.000 lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel a városokban (74,1%) és mintegy 102.000 fő (25,9%) él falun. A helyi lakosság arányát tekintve Hunyad megye 22. az országos rangsorolásban.

A megyében több mint 157.000 háztartás és közel 195.000 lakás található, több mint 80.000 épületben. Összehasonlítva a 2002-ben végzett népszámlálási adatokkal a jóval megye lakossága mintegy 90.000 emberrel csökkent. Mindössze 10 év alatt, Hunyad megyei lakósok száma az 1956-ben rögzített szintre csökkent vissza. A legmagasabb népsűrűség a nagyvárosokban található, Déva lakossága megelőzte Vajdahunyadét.

Eddig Hunyad megye legnagyobb városának Vajdahunyad számított, mintegy 73.000 lakossal 2002-ben, és több mint 90.000 lakóssal 1990-ben, most a legtöbb lakos Déván lakik. Csaknem 57.000 ember él itt, míg Vajdahunyadon már csak 55.400 fő. A harmadik legnagyobb város Petrozsény, ahol 34.300 lakóst regisztráltak. Itt is jelentős a csökkenés 1990-hez képest, amikor Petrzsény mintegy 50.000 lakossal rendelkezett.

Egy háztartásban átlagosan 2,5 ember él, a falvakban a családtagok száma valamivel nagyobb, mint az átlag. Átlagos száma egy lakásnak 2,4 szoba, átlagos területe pedig 42 négyzetméter.

A megyében 93%-ban élnek a románok, a magyarok száma mintegy 16000 (ami 4 százalék). Hunyadmegyében 7600 roma és 1000 német él. A hivatalos statisztikák szerint Hunyadmegye első az országban a születési számokat illetően. 20 év leforgássa alatt a születési arány 50 százalékkal csökkent.

 

Fehér megye

 

2011-es népszámlás után Fehér megye a népessége 327.224 fő, a háztartások száma 118 889. A 2002-e népszámláskor a megye lakossága 382.747 fő volt, 55.523 fővel több, mint 2011-ben. Fehér megye teljes népességéből mintegy 186.800 élnek városokban, ami a lakosság 57,1 százalékát jelenti, és 140.400 ember él falvakban (42,9 százalék). A lakosság számaránya mind a városokban, mind pedig a falvakban csökkent a korábbi népszámlálásokhoz képest.

Fehér megye népességének etnikai összetétele a következő: 294,335 - román etnikum, 15,870 - magyar, 15,492 - roma 780 - német, stb.

A népszámlásái adatok azt mutatják, hogy a román nemzetiségűek száma 50.000 fővel csökkent, míg a magyar nemzetiségűek száma kisebb arányban változott negatív irányban. A roma lakosság számaránya nőtt.

A legnagyobb város Gyulafehérvár 58 681 lakossal, majd Szászsebes (24 165 fő) és Nagyenyed (22 495 fő) követi.