Karácsony Benő

Életpályája

Gyulafehérváron született Klärmann Bernátnak. Kolozsváron élt és alkotott mint Karácsony Benő, s végül Klärmann Bernátként halt meg egy koncentrációs táborban.

Karácsony Benő kolozsvári négyholdas gyümölcsösében érezte magát legjobban, felesége és fia oldalán. 55 éves volt, amikor 1943-ban megkérdezték, mire vágyik, ezt felelte: „Otthon ülni és nyolcvan könyvet megírni. Munka közben kinézni az ablakon és (…) később egy kutya is betéved az utcába - egy közönséges korcs kutya. A földszintes házak felett pedig egy jó nagy darab égbolt látszik. Hát ezt szeretném. És igen, hogy valahol, talán a közeli borbélymesternél szóljon egy kanári. Sajnos azonban, igen nagy dolgokat kell megmozgatnunk ahhoz, hogy az ilyen apróságokat nyélbe üssük.” Neki például nem adatott meg.

Pedig a 40-es évek elejére megvolt majdnem mindene, ami ehhez kellett: darabjait rendszeresen játszotta a kolozsvári színház, novelláit közölte az Erdélyi Helikon és a budapesti Napkelet, a Napos oldal című regénye meghozta számára az ismertséget, s ezután sorra jelentek meg könyvei Erdélyben és Magyarországon is. Boldog, kiegyensúlyozott házasságban élt feleségével, Klärmann Terézzel, Rizával. Rajongásig szerették fiukat, Ferencet, aki építészmérnöknek tanult, de festőművésznek készült. Karácsonynak ügyvédi praxisa biztosította, hogy az írásra ne kenyérkeresetként kelljen tekintenie. Az írótársak szerették humanizmusáért, humorárért, rábízták számos közös ügyük intézését.

Aztán egyik napról a másikra azzal kellett szembesülnie, hogy ő, aki a Román Királyságban gyanús magyar írónak számított, a Magyar Királyságban gyanús zsidó író lett. Ügyvédi irodáját be kellett zárnia, és lassacskán írásai sem jelenhettek meg. „Ma undorral olvastam egyik helyi lapban, hogy a pesti könyvnapon az egyetlen zsidó voltam. Úgy hatott, mintha azt írta volna: az utolsó zsidó!” Weinberger Mózes, kolozsvári főrabbi látva az író elkeseredését, azt tanácsolta neki, hogy szakítson a magyar irodalommal, és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok úgysem tartják magyarnak. Azt felelte, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő embertelenségből és ostobaságból fakad. Azért mert a magyar nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. De nem tagadta meg zsidóságát sem, s barátai tanácsára sem volt hajlandó kikeresztelkedni. Amikor úgy érezte, nincs többé régi, kedves Kolozsvárja, ahol nem számított, ki milyen vallásúnak született, eldöntötte, hogy elköltözik. „Ősszel el kellett adnom a kertet. El kellett búcsúznom a kikericstől, a sarjutól, a tücsöktől. Pestre költözöm ugyanis. Az új tulajdonosnak átadtam már mindent. A kutyát is, a felhőket is. A fáimat, a fiatalságomat, egyszóval mindent.”

Végül mégsem költöztek: Riza a körülöttük történő dolgokat látva idegösszeroppanást kapott, kórházba került. Így aztán Karácsony egyedül volt, amikor megkapta a parancsot, hogy hagyja el lakásukat, és költözzön be a gettóba. Nem kért felmentést vagy segítséget, mintha saját sorsa iránt teljesen közömbös lett volna. Csak annak örült, hogy a családja legalább részleges biztonságban van: fia a budapesti Műegyetem kollégiumában, felesége pedig a kolozsvári klinikán. Majdnem kész regényét biztonságba helyezte volt házvezetőnőjénél, a többi kéziratot házuk padlásán hagyta. Egy nap üzenetet kapott, hogy valaki várja a gettó szögesdrót kerítésénél. Wass Albert volt, a korábbi helikonos írótárs. „Hol vannak a kézirataid?” - kérdezte. Karácsony némán végigmérte, és felelet nélkül visszatért a gettóba. A túlélők szerint hetekig szótlanul ült a székében, és akkor sem mondott semmit, amikor a gettót felszámolták.

Auschwitzba nyár elején került. Itt Salamon László költő még találkozott vele: „Csíkos rabruhában, egy barakk falának dőlt a tikkasztó napsütésben. Nagyon »megörültem«, hogy életben látom, hangosan üdvözöltem. Amikor banális szavakkal hogyléte felől érdeklődtem, tétova tekintetű szemét rám szegezte és így szólt: - Készülök megírni az Árnyékos oldalt. Soha többé nem láttam viszont.”

Karácsony már nem tudta meg, mi történt a családjával. Felesége, amikortól férje nem látogatta, még súlyosabb depresszióba esett, és július 9-én meghalt a kolozsvári idegklinikán. Fiát Budapesten vezényelték kényszemunkára a nyilasok. Egy omladozó ház mellett kellett ásnia, a fal összedőlt, és a törmelék maga alá temette. Nem tudjuk, Karácsony Benőt pontosan mikor vitték a gázkamrába, túlélte-e néhány nappal a szeretteit.

Napos oldal című regénye legvégén írta: "Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyuvadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát, és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét..." A Wass Albert által keresett kéziratok pedig nem lettek meg soha.

- Nyáry Krisztián - 

Művei

Válás után, színmű, 1923
Tavaszi ballada, novellák, 1925
Pjotruska, regény, 1927 
Új élet kapujában, regény, 1932 
Napos oldal, regény, 1936 
Rút kiskacsa, vígjáték, 1937
Utazás a szürke folyón, regény, 1940 
A megnyugvás ösvényein, regény, 1946 (posztumusz kiadás) 

Források

Tóth H. Zsolt: Széttaposott ösvény, Karácsony Benő élete és műve, Balassi Kiadó, Budapest, 1994.

Tóth H. Zsolt Karácsony Benő életútjának eseményeit nyomatékosan az életmű felől szemléli, célja az író "lelki alkatának megértése". Munkájában termékenyen világítja meg az alkat, emberi sors és esztétikai minoségek Karácsony Benőre jellemző egyéni összefonódását. Karácsony Beno "külső szemlélőként időzik saját korában", gyakori öniróniája pedig "érzelmi túlfutöttsége leplezésére"szolgál. - írja Görömbei András a Tiszatáj, 1996. július, 76-79. p.

Nagy Koppány Zsolt: Karácsony Benő művei a kritikák tükrében, Új Forrás, 2003. 3 szám

Balázs Imre József: Belső szabadság, Karácsony Benő novellái, Erdélyi Terasz, 2006. június 6.

Balázs Imre József: Karácsony Benő, Látó 2000/3.

Demény Péter: Felméri és a nők. In: DP: A menyét lábnyoma. Komp-Press Kiadó - Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2003. 44-60.

Vallasek Júlia: A clown és a picaro álarca. Karácsony Benő utolsó regényei. Holmi 2003/3., 345-350.

Balotă, Nicolae: Karácsony Benő. Ford. Vallasek Júlia. Holmi, 2002/8., 1046��"1051.

Cs. Gyímesi Éva: Korán jött polgár. Karácsony Benő prózája. Holmi 1994/5. 741��"752.