A Kecskekő regéje

Mikor a naptár március elsejét mutatja, csodálatos idők járnak Gyulafehérvár vidékén. Fény és ború kergetik egymást az égen. Fergeteges fellegek hancúroznak, majd kisüt a nap mereven, keményen, mintha most nyitná fel a szemét téli álmából.

Ez a furcsa nap Eudoxia napja és évfordulója a Kecskekő keletkezésének. Sok-sok évvel ezelőtt élt ezen a vidéken egy jómódú parasztgazda, aki elvesztette feleségét és egy kis árva maradt utána: Eudoxia, vagy ahogy becézték, Dótyia. Az ember új anyáról akart gondoskodni neki, s ezért feleségül kért a faluból egy szép fiatal leányt. A leány egy deli pásztorlegényt szeretett, de tetszett neki az özvegyember módos háza tája, s ezért hozzáment felségül. Mikor a fényes lagzit ülték, a pásztorlegény elbujdosott a hegyekbe és soha többé nem jött hír felőle. Ez nagyon keserítette az ifjú asszonyt. Haragját a kis árván töltötte ki, mintha ő lett volna oka boldogtalanságának. A vagyont is elkívánta tőle és azon jártatta az eszét, hogy elveszejti a kis árvát.

Egy február végi napon így szólt hozzá:
- Készítsd elő a tarisznyádat, holnaptól kezdve kihajtod a kecskéket a legelőre!
Dótyia nem mert ellenkezni, pedig még foga volt az időnek, fázott is vékony ruhácskájában, de a parancsra elindult a csípős, fagyos szélben kecs-kenyájával a hegyekbe. Az égből nehéz hófellegek ereszkedtek alá, hiába húzta össze kendőjét a mellén, kezei és lábai majd lefagytak a hidegben.

Nézte Szűz Mária az égből a kislány szenvedését, megesett rajta anyai szíve és így szólt az Istenhez:
- Uram, ne nézd el, hogy a szegény kis árva megfagyjon, tégy valamit a hideg ellen!
Erre a Jóisten előparancsolta a Napot, és láttára úgy szétfutottak a fellegek, mint a megriasztott verebek. A hegyek közt pedig kitavaszodott. A hóvirágok elkezdtek csilingelni, és az ibolyák kidugták a bokorból kék-pántlikás fejecskéjüket. A kislány teste is felengedett, elkezdett énekelni és dalára visszhanggal feleltek a madarak és egy pásztorlegény furulyája. Dótyia jobbra-balra hajolt a virágok után és a pásztorlegény segített neki bokrétába kötni. Mikor ezzel készen voltak, letelepedtek a zöld fűre és megosztották egymással délebédjüket. Egyszerre csak azt vették észre, hogy oldalvásról pillant rájuk a Nap. Erre összeterelték a nyájat és a kislány hazaballagott vele.

Mostohája nagy csudálkozással fogadta:
- Hát te nem vesztél oda a hóviharban?
- Nem - felelt a kislány -, odafenn tavasz van, nyílnak a virágok, nektek is hoztam egy bokrétát belőle.
- Hát a kecskékkel mi van? - faggatta tovább az asszony. - Nem pusztult el valamelyik?
- Nem - felelte a kislány. - Azokat a pásztorfiú őrizte.
- Miféle pásztorfiú? - riadt meg az asszony.
- Egy fekete hajú, kék szemű legény, aki olyan szépen tud furulyázni. A mostohának megdobbant a szíve. Kitalálta, hogy az a pásztorfiú az ő
elbujdosott szerelmes mátkája. Elhatározta tehát, hogy másnap ő hajtja ki a turmát a legelőre.
Március elseje volt. A Nap ragyogóan sütött az égen. Az asszony felvette fehér tavaszi szoknyáját, cifra mellrevalóját, és úgy vitte a nyájat a hegyekbe. Amint mentek-mendegéltek, lepillant az égből Szűz Mária, meglátta a gonosz mostohát begyesen menni a nyája előtt. Odaszólt az Istennek:
- Uram, nézd, itt jön az a rossz asszony, aki halálba akarta küldeni a kis árvát, most indul a régi szeretője után!

A Jóisten erre összeráncolta a homlokát, éjeire rettenetes fellegek futottak össze az égen. A szél sivítani kezdett és a nyáj megbomlott. Az asszony elrémült, hogy hova lett a nap az égről, hol vannak a virágok és hol van a pásztorlegény? Sehol, senki sem volt körülötte, csak a fagyos szél fújt keresztül a tagjain és a nyáj végképp eltűnt a szemei elől. Futni kezdett. A sötét fellegek óriási léptekkel haladtak a nyomában. Addig futott, míg egy hegytetőre érkezett. De itt sem volt senki élőlény. Valahonnan a mélységből hallotta a kecskenyáj mekegését, azután egyszerre egy fagyos fojtó kéz megragadta és odaszegezte a hegyorom legtetejére. Tagjai reszketni kezdtek, majd elzsibbadtak, s mire az orkán átvonult felette, ő ott maradt kővé meredve a hegy tetején.

A vihar után fényesen, mereven sütött ki a nap, és a falubeliek elszörnyedve látták, hogy az egyik hegyen bőszoknyás, karcsú asszonyforma szikla mered az ég felé. Mindnyájan ráismertek a a gonosz mostoha alakjára. Lábainál ott hevert a megkövesedett kecskenyája. A nép a sziklát Kecskekőnek nevezte el. Tövében az Erdélyi Hegyalján terem a legjobb bor. (Magyarsárd) - MTA NKI K 648/48-50., Dóczyné Berde Amál gyűjtése, 1930-as évek. Egy helybéli román asszony elbeszélése nyomán.

Források

Magyar Zoltán: Népmondák Erdély szívében, Alsó-Fehér megye mondahagyománya, Balassi Kiadó, 2008.