Magyarigen pusztulása

Magyarigenbe azért mentünk el, mert az én unokabátyám ott volt református pap, Magyarigenbe. Bartók Dénes. S akkor elmentünk látogatóba. Mondjam el, hogy mit mondott ő el. A következőket mondta. Mikor ezek lejöttek a hegyekből, Horea, Cloșca csőcseléknépje olyan nagy mennyiségben zúdultak le a hegyekből, hogy Magyarigent körülfogták. A magyarigenieknek volt fegyverük. S végül alkudozásba kerültek, hogy micsináljanak. És egy olyan eset játszódott le, ami Rákosi Viktor regényében, az Elnémult harangokban is van, hogy végül a magyar hatóság jobban hittek az oláh papnak, mint a református papnak. S azután akkor megegyezett a román pap és a magyar pap, hogy hát békítsük ki őket. S akkor azt mondta a román pap, hogy ennek az a feltétele, hogy a magyarok a fegyvereket adják le. S akkor a magyarok letették a fegyvert, akkor ott a templom körül ott vót egy nagy pince, s akkor oda aszondták, hogy menjenek le a pincébe. Oda lementek, s átadták a fegyvereket. Mikor a fegyvereket átadták, akkor-szerre szépen tolták ki, s vitték, s végezték ki.
S kérdeztem, hogy mennyi, hány család van? S azt mondta: hat magyar van. Kérdem, hogy hat család? - Nem, hat magyar. Most állítólag csak egy van. Aztán hogy ő hogy hallotta, hogy ez most az 1848-as jelenet vót-e, vagy Horea- Cloșca. Én viszont ezt a jelenetet hallottam valakitől elmondani, romántól, s az pedig azt mondta, hogy ez Avram Janku idejibe volt. Odavalósi román ember mondta. (Csombord) - Bartók Árpád, 2004.


 

A legnagyobb baj vót Abrudbányán. Csak Abrudbánya erőssebb volt, s akkor jöttek le Zalatna felé. A magyarok menekültek, s akkor behajtották őket Magyarigenbe. Magyarigenbe ott tartották magukat két-három nap. S akkor fogyott az élelem, nem tudtak járni az utcán nappal, és azt mondták, persze tudtak magyarul is a románok, mondták: alakítsanak egy bizottságot, mert Magyarigenbe a templomba vótak bezárkózva fegyveresen. S azt mondták, adják át a fegyvereket a lázadóknak, mert nem történik semmi bajuk. S akkor valóban nem történt egyéb, csak az történt, hogy bezárták őket egy pincébe. S akkor megvárták másik virradatig, enni nem adtak nekik semmit, és hajnalba vizes szalmát meggyújtottak, annak a füstje lefelé száll, és meggyújtották a pincelejáratnál, a pinceablak előtt, és leszállt a füstje, úgyhogy muszáj vót kijöjjenek, akik bent rekedtek a pincében. S persze a sűrű füstbe a vezető kiáltott: rajtad a sor! S akkor jött a vasvillával, cséppel, tudja, mi a cséphadaró, és áztat, aki jött ki, verte fejbe. Úgyhogy nem maradt senki-senki élve. (Magyarlapád) - Szilágyi András, 2002.


 

Hát az történt, hogy a magyarok fel voltak fegyverkezve. Es olyan buták voltak, hogy ott összeültek a piacon, a piactérre, jóhiszeműen, és akkor ott megegyeztek, hogy leteszik a fegyvert. Letették a fegyvert, és átvették ők a fegyvereket. És így a hatalom az ő kezükben volt. Lekísérték őket a csendőrségre. Betették a pincébe. És szólították, hogy jöjjenek ki. Nem jöttek. És a pinceablakokat betömték szalmával, s tüzet adtak. Attól a füsttől ki kellett jöjjenek. Mikor jöttek ki, ütötték főbe. S másnap reggel, mikor összeszedték a cigányok, hogy tegyék be abba a közös sírba, ami látható ma is, van egy emlékmű, a mi üknagyapánk nem volt meghalva, meleg volt, és akkor a cigányok - ez ősszel történt - a kukoricagóréba bújtatták, és puliszkagalacsinokkal etették, hogy nem halt meg. (Magyarigen) - Nagy Ilona, 2003.


 

Hát én itt vótam inas, ezerkilencszázhuszonnyolctól harmincegyig Magyarigenben. Én ott konfirmáltam. Az öreg, a tanítómesterem magyarigeni származású volt, de osztán kiköltözött a család, ő Kisinovban dolgozott, aztán Petrozsénba, végén visszakerült Magyarigenbe, huszonnyolcban. A felesége is onnan származott, Borbély Erzsike. Ők Magyarigenbe nyitottak műhelyt. Apám-anyám gabonával vót Magyarigenbe, kerestek egy inast.
S aszondta ez a Szabó Ferenc, az kefekészítő vót. Ez a Szabó család nagyon erős vót Magyarigenbe. Szabó Palinak vót hét fia, Szabó Ferencnek vót három leánya s egy fiú, aki néma vót. S akkor este, mivel ott, csak átel-lenbe vót a műhely, mindig bejött hozzánk. Aztán kezdte mesélni, hogy:
- Fiam, én tizenkét éves vótam negyvennyolcban. - Aszongya, hogy: - Össze voltunk a református templom udvarára begyűlve. Ott élelem, minden el vót látva. Állandóan dobták be a röpcédulákat, hogy béküljünk ki, béküljünk ki a császár nevében! A román pap mind egyezett - én csak így mondom, ahogy ő beszélte el -, mind egyezett a két pap, s kibékültek. Koncz nagyon ellenezte, hogy nem-e tőrbe csalnak. Terítettek asztalt, ettek-ittak, hazament mindenki. Nyugodtan lefeküdtek. Akkor rájuk ment tízezer román, összeszedték őket, levitték a pincékbe. Aszongya, hogy én a katolikus iskolánál a pincébe vótam apámmal együtt bezárva. Egy hétig éheztettek, akkor jött a kivégzés órája. Cigányok bunkósbottal az éhes embereket, ahogy jöttek ki, aszongya, apám suszter vót, Dalába cigány ütött egyet, s félrehúzta, s engemet is. Szóval bedobott... Aszongya: egy hideg novemberi, őszi harmatos reggelen kezdődött a kivégzés. Csak bedobtak egy kórécsomóba, s este hazavitt. Úgy szabadultunk el, hogy életben maradtunk. (Vajasd) - Tamás Sándor, 2002. A pincébe zárt magyarok kifüstölését Magyarsárdon is említették.


 

Források

Magyar Zoltán: Népmondák Erdély szívében, Alsó-Fehér megye mondahagyománya, Balassi Kiadó, 2008.