Gyulafehérvári zsinagóga

Gyulafehérváron található a történelmi Erdély legrégibb, máig folyamatosan működő izraelita hitközsége.

A középkorban időnként felbukkanó zsidó kereskedők nyomán a 16. század végén tartósabb céllal érkeztek családok a fejedelemség fővárosába. Jelenlétükre egy 1591-re utaló lengyelországi ítélet utal, amely felülbírálta a gyulafehérvári izraelita vallási törvényszék (bet-din) határozatát. Igaz, egyesek kétségbe vonják ennek az adatnak a hitelességét, viszont egy 1595. évi forrás már bizonyítja jelenlétüket. Ekkor ugyanis a Spanyolországból kiűzött, török alattvalóvá vált és Erdélybe került szefárd zsidókat a Portával szembeforduló Báthory Zsigmond fejedelem pogrommal sújtotta.

Forrásaink tükrözik az első világháború után végbement demográfiai változásokat a hívek körében. A szebeni kormányzótanács által 1920-ban végrehajtott népszámlálás a zsidókat hivatalból nemzetiségnek nyilvánította. Gyulafehérváron szám szerint 1770 főt jegyeztek fel. Pontosabbnak tekinthetjük az 1930. évi népszámlálást, amikor tágabb teret engedtek az állampolgári nyilatkozatnak. Ez alkalommal 1558 izraelita vallásút jegyeztek fel, közülük 1480 nyilatkozott mint zsidó nemzetiségű. Az 1942. évi zsidó népszámlálás rasszista alapon határozta meg az egyének hovatartozását, ekkor 1654 személyt jegyeztek fel.

A két világháború között legsúlyosabb antiszemita kilengés 1938-ban következett be. A '20-as évektől megerősödött szélsőjobboldali szervezetek közül előtérbe került a Cuza-féle irányzat, majd a hitleri mintát követő Vasgárda súlya növekedett meg. Ilyen körülmények között 1938. október 20-án egy ismeretlen merénylő " vélhetően vasgárdista " házi készítésű bombát hajított be az askenáz zsinagógába ahol 18 hívő végezte reggeli imáját. Szerencsére csupán tetemes anyagi kár keletkezett.

Az első rasszista törvény " még II. Károly király aláírásával " 1940. augusztus 9- én látott napvilágot. A gyulafehérváriakat súlyosan érintette, hogy a törvény csoportokra osztotta a zsidóságot, amelynek keretében az erdélyiek a legkedvezőtlenebben besorolást kapták. A gyulafehérvári hitközséget súlyos feladatok elé állította 1941-ben Antonescu rendelete, amelynek eredményeképpen Fehér megye székhelyén összpontosították a területen élő zsidóságot, amely 2451 főt tett ki. Így mintegy 800 fő elhelyezéséről, élelmezéséről és megélhetésének biztosításáról kellett gondoskodni. Időleges könnyítést jelentett, hogy 1942-ben hazabocsátottak 360 nagyenyedit, majd a marosújváriakat, igaz 1943-ban újra az összpontosítás került napirendre. Végig Gyulafehérváron laktak Tövis, Erzsébetváros, Balázsfalva, Marosludas, Szászsebes és Dicsőszentmárton zsidó lakosai.

A Románia háborúból való kiválása előtti hónapokban menekültek érkeztek Gyulafehérvárra Észak-Erdélyből, akik a haláltáborokba történő deportálás elől kerestek menedéket. Az 1944. augusztus 23-i fordulat nyomán a hitközség újabb feladatokkal találta magát szemben. Igaz, visszanyerte ingatlanjait, de számos kérdés nyitva maradt, mint pl. az elkobzott vagyontárgyak ügye és a kártérítési igények. Továbbra is megoldatlan kérdés maradt, hogy a városba kényszerített hívek nagy része Gyulafehérváron maradt. Intézkedéseket követelt a feloszlott vidéki hitközségek vagyonáról történő gondoskodás, főképpen Nagyenyeden, Szászsebesen és Tövisen.

A hitközség egyre zsugorodó tevékenységét az 1950. február 4-én érvénybe léptetett alapszabály határozta meg, amely lényegében megszüntette a hitközség autonómiáját. Ez az intézkedés egyet jelentett a gyulafehérvári hitközség besorolásával a Bukarestben székelő federáció egységei közé, amely általános működési szabályokat állapított meg, ellenőrizte a pénzkezelést, és biztosította bizalmi embereinek jelenlétét. Itt jegyezzük meg, hogy a Zsidó Demokrata Bizottság feloszlatása után (1953) ennek vezetőit általában a hitközségekhez helyezték át.

Glück Jenő: A gyulafehérvári izraelita hitközség története