Dévai Ferences Rendház

A Dévai Ferences Rendházat a 18. század elején az ott letelepült ferences szerzetesek, valamint a velük együtt érkezett emigráns családok tagjai alapították. E rendház története szorosan összefügg a bolgár katolicizmus történetét is meghatározó 1688-as csiproveci felkeléshez. Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

A bolgár nemzeti függetlenségért kitört felkelés vérbefojtása után a törökök által megfélemlített lakosság életben maradt része menekülésre kényszerült. A kis csoportokba verődött menekülők lelkipásztoraikkal együtt Havasalföldön, Erdélyben és Bánátban kerestek menedéket. Útjuk először Havasalföldre vezetett, ahová korábban is, 1646-ban, amikor a bolgár nép felszabadítása érdekében létrejött összeesküvés vezetői Matei Basarab fejedelemhez fordultak segítségért. Ez a terület korántsem volt ismeretlen számukra, ugyanis a 17. század elején két forrásból is értesülhettek az itteni állapotokról: egyrészt a csiproveci kereskedők révén, akik jelentős kapcsolatokat építettek ki a fejedelemséggel, másrészt a Bolgár Ferences Provincia szerzetesei által, akiknek Tirgovisteben, Crajován, Rimnicen és Bukarestben voltak rendházaik. Az 1688 után új hazát kereső bolgárok a ferences szerzetesek által jól ismert területeken találtak menedéket.

A bolgárok letelepedése Déván
Havasalföldi tartózkodásuk után, 1710 és 1711 között Oláhországból, Bredecsénből, Aninoasaról, Tirgu-Zsilből a bolgárok folyamatosan kezdtek Erdélybe jönni a Vulkán-szoroson át, és rövid ideig úgy Hátszegen, mint környékén tartózkodván elhatározták, hogy a dévai határban városuk felépítéséért Erdély főparancsnokához folyamodnak engedélyért.

Ebben az időszakban Erdély közjogi helyzete, valamint a Diploma Leopoldinum kedvező volt a bevándorló csoportokra nézve. A kincstár javaihoz csatolt lakatlan területekre a császári államigazgatás bevándorlókat telepített, hogy ezeket jövedelmezővé tegye.

A bolgárok Stefan Steinville főparancsnok védelme alatt Déván a fiscust illető határrészben, az általuk szabadon választott Maros és Cserna közti területen telepedtek le. 1712-ben 43 család érkezett Dévára, majd Crajova és Bredicsen környékéről még 18 család csatlakozott hozzájuk. Ekkor keletkezett az úgynevezett görög város, mely nevét nem a bolgár telepesektől kapta. Mivel régente úgy az anyaországban, mint a különálló Erdélyben is a kereskedés leginkább görögök és örmények kezében volt, s azt a bolgárok telepén is görögök űzték, sőt közülük sokan a bolgárok közé le is telepedtek, róluk nevezték el a bolgárlakta dévai városrészt görög városnak.

A bolgár szerzetesek megjelenése Erdélyben, illetve kolostoraik felépítése kezdettől fogva akadályokba ütközött az erdélyi stefanita ferencesek részéről. A Dévára érkezett szerzetesek éles konfliktusba kerültek a vajdahunyadi és szászvárosi stefanitákkal, akik Antalfi János, erdélyi generalis vicarius támogatásával ellenezték letelepedésüket. Antalfi vádakat emelt ellenük, és a kancelláriához valamint a parancsnokhoz beadott kérvényével egyidejüleg a bécsi nunciatúrához is eljuttatta jelentését, melyben részletezi azokat a veszélyeket, amelyeket a bolgárok letelepedése hozhat az erdélyi egyházra.

Az 1712. nov. 12-re, Medgyesre idézett atyák, Pater Gungich és Pater Marinovich képviseletében elutasítják az ellenük hozott vádakat, amelyek a vallási fegyelmi szabályok be nem tartását, a bolgár nyelvhasználatot, a templomépítési engedély hiányát, és a paphiányban szenvedő bulgáriai és havasalföldi vidékekről való elvándorlásukat kifogásolják. Védőbeszédjük végén pedig a következők hangzottak el: „Istenre hivatkozva, bizonyítjuk, hogy nem jószántunkból, vagy bármily álürügy alatt jöttünk Erdélybe, hanem valódi kényszerűségből, mivel Bulgáriában kiűzettünk kolostorainkból és rezidenciáinkból. Azért menekülünk tehát mi atyák és a nép a császári fölség kegyelmének küszöbéhez, mert katolikus uralkodó alatt inkább taníthatjuk népünket a vallás parancsaira, mert inkább terjeszthetjük azokat a hitetlenek között a lelkek üdvére. Ha pedig a császári fölség, ki bennünket kegyesen védelmébe fogadott ki akarna űzni - de ezt nem hisszük ily kegyelmes uralkodóról - úgy népünkkel hitetleneknél fogunk menedéket keresni."

A vitának Ildefonso de Biesma, spanyol hitszónok és rendfőnök, 1714. szept. 14-én kelt, templomépítési engedélye vetett véget. A madridi káptalanon a vándorló bolgár atyák védelmére határozat született, melynek értelmében jóváhagyják a dévai ferences kolostor építését.

1712 tavaszán elkezdhették templomuk, elemi iskolájuk (schola trivialis) és házaik felépítését. Elsőként a Kitripercsin alias Bibics és Frankovich háza készült el, amelyeket a vármegye később örökáron laktanyának vett meg.

A bolgár hívek kezdetben egy ideiglenes templomot építettek, amely 1723-ban szűknek bizonyult a hívek befogadására, ezért lebontották és helyébe a máig fennálló templomot építették. 1728-ban Antonius Gigenonich atya befejezhette az emeletes kolostorépület keleti és déli szárnyait, melyeket Georgius Frankovich atya a nyugati szárny megépítésével kibővített 1735-ben. Bonaventura Lenich házfőnök vezetése alatt 1764-ben hosszú időre lezárult az építkezés.

1948-ban az épületet államosították és a szerzeteseket elűzték. Az 1970-es árvíz teljesen tönkretette az épületet.

Jelenleg a Böjte Csaba testvér által létrehozott Dévai Szent Ferenc Alapítvány és a magyar tannyelvű Dévai Római Katolikus Líceum székhelye. A Csaba testvér által alapított Dévai Szent Ferenc Alapítvány 1992-ben költözött be a kolostorba, ám az ingatlant hivatalosan csak 1999-ben kapta vissza a római katolikus egyház.

Szabó Henriette: A Dévai Ferences Rendház 1850 előtti könyvei