Ulpia Traiana Sarmisegetuza

Hátszegtől 17 km-re délnyugatra találhatók az egykori római Dácia tartomány fővárosának,   Ulpia Traiana Sarmisegetuzának (Várhely, Sarmizegetusa) romjai. a Kr.u. 98. és 117. között uralkodó Marcus Ulpius Traianus római császár alapította, miután legyőzte 106-ban a dákokat. 

Traianus megalapította Dácia tartományt, melynek első fővárosát itt építették fel az egykori dák központ mellett. A tartomány kiterjedt Erdély nagy részére. 

A rómaiak uralma 165 évig tartott,  a germán törzsek meg-megújuló támadásai miatt 271-ben Aurelianus császár feladta Dáciát,  a tartományt tervszerúen kiüríttette. A rómaiakat és a romanizálódott lakosságot a Dunától délre Új-Dácia tartományba áttelepítette. Erdélyt a germán törzsek belháborúiból győztesen kikerült vizigótok szállták meg. Utánuk a hunok, a gepidák, majd az avarok, s végül a magyarok következtek. A szláv beszivárgás az avarok alatt kezdődött meg. Elképzelhetetlen a románok dákó-román elmélete, miszerint a dákok és a romanizálódott lakosság részben megérte volna a magyar honfoglalást. A románok majd valamikor a x. században tűnnek fel a Balkánon az albánokkal együtt, akikkel igen nagy mértékben közös a szókincsük. Trianon óta Erdély nagy részét felásták, de továbbélő dákó-román népességre utaló leletet sehol sem találtak. A római város romjaitól nem messze megtalálhatók az egykori dák központ, Decebal székhelyének romjai is.

Virágkorában, a 2-3. században a tartományi főváros harminchektáros területet foglalt el és 25 ezer embernek adott otthont. Hatalmas fóruma, amfiteátruma, gladiátoriskolája volt, és számtalan templommal, szentéllyel büszkélkedett. Az egykor gazdag település a rómaiak 3. századi kivonulása után a népvándorlás viharának esett áldozatul.

Az első feltárásokat 1924-36-ban végezték, majd a hetvenes évek elején a régészek egy rövid időre ismét visszatértek a helyszínre. Ulpia Traiana nagyszabású feltárásai azonban csak a közelmúltban kezdődtek kanadai és román régészek összefogásával. "A város területének eddig csupán 15 százalékát tártuk fel" - ismertette Andre Gonciar professzor, az expedíció társvezetője. Mint kifejtette, az eddigi leletek arra engednek következtetni, hogy egy "gazdag és kozmopolita metropolisról" van szó. Az ásatások 2012 nyarán folytatódnak, amikor a fórumot és a városközponthoz kapcsolódó adminisztratív és üzleti épületek feltárását végzik el. A tervek között szerepel a lakónegyedek feltérképezése, ahogy beazonosítják Ulpia Traiana ősi temetőit is.

Mit kell tudnunk dákokról, Dáciáról?

Mit kell tudnunk dákokról, Dáciáról? A Kr. e. I. század közepén a dák királyság már birodalom: nyugaton az Alföldet hódoltatja, délen Makedóniáig terjeszkedik, a Fekete-tenger partján görög gyarmatvárosok sora ismeri el a dák fennhatóságot. Burebista kezdte el a királyság szívében, Dél-Erdélyben annak a védelmi rendszernek a kiépítését, melyet Decebal fejez be. Ez az erődrendszer monumentalitásával és átgondolt védelmi stratégiájával tiszteletet ébreszt. Erdély hegyek alkotta, természetes erődjének kapuit, a hágókat, szorosokat, folyóvölgyeket védte a várak első láncolata. Ha az ellenség betört a kapukon, a stratégiai pontokon további erődök sorát kell megvívnia. Ezek az erősségek olyan folyóvölgyek torkában helyezkedtek el, melyek a belsőbb, hegyekkel és erdőkkel körített kisebb medencékhez vezettek, ahová háború esetén a lakosság visszahúzódott.

A dák erődítmények építésében pontusi, Fekete-tenger melléki görög, később római mesterek is segédkeztek. Sarmizegetusa küklopikus falakkal övezett királyi erődje a Kudzsiri-havasok nyugati lejtőin bújt meg. Hogy a dák védelmi rendszer jól működött, azt Domitianus legionáriusai is tanúsíthatták: a Kr. e. 87-ben zajló dák háborúban egy egész légió felmorzsolódásának árán sikerült csak kicsikarni a Sarmizegetusa felé vezető hegyszorosban a szerény győzelmet.

Tizenöt év múlva Traianusnak sem volt könnyű dolga. Előbb véres csatákban törte át a szorosok határzárát, s az első hadjáratban a központi várakig nyomult. Ostromra nem került sor, a császár a falak alatt vívott győztes csatát, aztán elfogadta Decebal békeajánlatát. A dák király nem tört meg: három esztendő múlva ő támadott. Akkor azonban már az erődök sem segítettek, Kr. u. 106-ban Traianus végső leszámolásra szánta el magát. Gyors és véres ütközetek sora következett, elestek a fővárost védő várak, aztán Sarmizegetusa faláról is lehullott a dák hatalom jelvénye, a zászlórúdra tűzött, tekergőző sárkány. A dák harcosok nem adták olcsón az életüket, a hegyi erődökben utolsó leheletükig küzdöttek. A király kelet felé hátrált, végül feladni kényszerült a belső területek erődjeit is.

Aztán minden véget ért, a büszke uralkodó a kardjába dőlt. Főemberei közül sokan követték őt a halálba. A dicstelen végjáték Rómában zajlott: micsoda fényes triumphus, fehér paripák szőrén, sasos jelvényeken, aranyos vérteken csillan a napfény, és a büszke centurio újra és újra felmutatja az őrjöngő tömegnek a győzelmi trófeát, Decebal hamuszürke fejét.

Domitianus dák háborúja (85-89.)

A tervezett háború katonai előkészületei már meg is kezdődtek, azonban a Caesar ellen elkövetett merénylet után a dák-kérdés hosszabb időre lekerült a római külpolitika napirendjéről. Ezt elősegítette az is, hogy a megközelítőleg Caesarral egyidőben meggyilkolt Burebista halála után a Dák Királyság részeire hullott szét és öt, majd négy központ vetélkedett a legfőbb hatalom megszerzéséért. Ezért a dákok nem tudtak hatékonyan fellépni a rómaiak Közép- és Alduna térségében i.sz. 1. század első felében történő térnyerésével szemben.

Decebal emléke ma is él

Pár évtized múlva, talán pontosan a rómaiak fenyegető közelsége miatt, a dák területek újra egyesültek Diurpaneus vezetése alatt, aki 85-86 telén megtámadta a Római Birodalmat. A moesiai római helytartó Oppius Sabinus megpróbálta felvenni a harcot a támadókkal, de súlyos vereséget szenvedett és ő maga is elesett a harcokban. Ezt követően Domitianus császár a helyzet súlyosságára való tekintettel a praetorianus testőrség parancsnokát Cornelius Fuscust nevezte ki főparancsnoknak. Fuscus 87-ben egy nagyjából öt légiót számláló hadsereggel ellentámadásba kezdett, megpróbálta elfoglalni a dák központi területeket, csakhogy a dákok sikeresen tőrbecsalták a támadókat, a fogságba esett római parancsnokot pedig kivégezték.

A rómaiak legyőzése után Decebal király tisztázatlan körülmények között került a dák állam élére, bár az is elképzelhető, hogy a győzelem után Diurpanes változtatta nevét Decebalra. Ezt a kérdést azonban mindeddig még nem sikerült tisztázni.

A rómaiak természetesen nem hagyhatták annyiban, hogy immár két magasrangú római tiszt halt meg a háborúban és két súlyos vereséget is el kellett szenvedniük, ezért 88-ban Tettius Iulianus vezetésével egy újabb sereget küldtek Daciába, melynek Tapae mellett végre sikerült győzelmet aratnia. Domitianus ellenben leállította a további hadműveleteket, mivel egy újabb germán háborúra is fel kellett készülnie, így a rómaiaknak nem sikerült kihasználniuk a tapaei győzelmüket.

Ennek eredményeként pedig 89-ben egy Rómára nézve szégyenletesnek is nevezhető békét kötöttek Deceballal. A béke szerint Dacia római kliensállam lett ugyan, ám Decebal cserébe évjáradékot és katonai szakembereket kapott, akik római mintára építették át a dák hegyierődöket és fejlett katonai és műszaki ismeretekhez juttatták a dákokat.

Az első nagy római-dák háború (85-89.) mérlege alapján a dákok kerültek ki győztesen a konfliktusból, elvégre két jelentős győzelem és egy vereség után a névleges függőség elismeréséért cserébe éves anyagi juttatáshoz és korszerű katonai ismeretekhez jutottak, ráadásul még a korábban megszerzett hódításaikat is megtarthatták. Róma számára azonban nyilvánvalóan nem volt megnyugtató a 89-es rendezés. Nem is csoda, hogy Domitianus halála után az első adandó alkalommal úgy döntöttek, hogy leszámolnak a dákokkal.

Róma visszavág 

Traianus császár 101-ben hatalmas volumenű csapatösszevonásokat hajtott végre az Al-Duna több pontján, valószínűleg több mint százezer római katonát vezényeltek ekkor a térségbe. A támadás március 25-én kezdődött, amikor az inváziós erők egyszerre több ponton keltek át a Dunán. Maga Traianus Viminaciumból indult, majd Lederatánál hajóhídon kelt át a folyón, miközben utak és ellátóbázisok létrehozásával igyekezett kiépíteni a későbbi hadműveletek logisztikai hátterét.

Minden jel arra mutat, hogy a rómaiak tudták: a Kárpátok között meghúzódó ellenség legyőzése nem lesz könnyű feladat és akár évekbe telhet, ezért szükségük lehet a megfelelő logisztikai háttér kiépítésére a Dunától északra fekvő régióban. A római főerők ezért kicsit késve kezdték meg a dák főváros, Sarmizegethusa irányába történő előrenyomulásukat, így miután Tapaenál ismét gyözelmet arattak Decebal seregei felett, a következő évre kellett halasztaniuk a főváros elleni támadást.

Decebal azonban nem akarta pihenéssel tölteni a téli hónapokat, ezért szövetkezett a szarmata roxolánokkal, akinek a földjeit a rómaiak felvonulási zónaként használták, valamint a bastarnákkal. Az egyesült dák-roxolán-bastarna haderő 101-102 telén támadást intézett Moesia provincia és az ott telelő római csapatok ellen, kísérletet téve arra, hogy a kezdeményezést megragadva védekezésre kényszerítsék a rómaiakat. Az Adamklissinél vívott csatában a rómaiknak azonban sikerült vereséget mérniük a támadókra, így 102-ben már semmi sem állhatott hódításuk útjában. A dákoknak el kellett ismerniük a vereséget, a békében Decebal lemondott az összes korábbi hódításáról, az önálló külpolitikáról, valamint el kellett engednie összes római foglyát. Emelett a fontosabb erősségekbe, így Sarmizegethusába is római helyőrség került.

A háborúk kőbevésett emlékezete: Traianus oszlopa és a Tropheum Traiani

Traianus császár dák háborúinak két nagyszabású emlékművet is állítottak. Közülük az ismertebb a Rómában álló 38 méter magas Traianus oszlop, amely egyben a császár hamvainak nyughelyéül is szolgált. Az oszlopon mintegy 200 méter hosszan, spirál alakban húzódnak a háború eseményeit megörökítő domborművek. Sokszor az ezen az oszlopon látható ábrázolások alapján szokták rekonstruálni a korabeli római hadsereget. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a domborművek propaganda céllal készültek és így egy idealizált képet adnak a római hadseregről és a dákiai harcokról, olyat, amilyet a központi hatalom akart mutatni a közvéleménynek. A valósághoz sokkal közelebbi képet fest a Tropheum Traiani emlékmű, amit 109-ben a római hadsereg maga állított az adamklissi-i csata helyszínén. A tropheumon található faragványokat a hadsereg kötelékébe tartozó mesterek készítették, így azok hitelesebb képet adnak a korabeli római katonákról. Márpedig az adamklissi-i emlékművön a római katonák páncélzata is eltérően van ábrázolva: míg a római oszlopon a légionáriusok lemezpáncélt (lorica segmentata) viselnek, addig a hadsereg által készített emlékművön láncinget. A dák háborúkkal kapcsolatos különleges leletnek számít még Tiberius Claudius Maximus Philippinél talált sírkőve is, ő volt ugyanis az a római katona, aki bár szemtanuja volt Decebal öngyilkosságának, már nem tudta azt megakadályozni. A római katona nyílván ezt a momentumot tartotta legfontosabbank életében, mivel örökösei ezt, a Traianus oszlopon is megörökített jelenetet vésték a sírkövére.

A 101-102-es háború lezárása után a rómaiak egy Damaszkuszi Apollodórosz által tervezett állandó hidat építettek Drobetánál (Turnu Severin), amely biztosította a római csapatok gyors felvonulását Dacia belsejébe. A római csapatok gyors reagálására pedig nemsokára szükség is volt, mivel Decebal nem nyugodott bele a vereségbe és a rákényszerített békébe. 105-re sikerült újra megerősödnie, és a Dacia belsejében tartózkodó rómaiak túszul ejtését követően, 105. június 5-én újra háborút robbantott ki.

A római hadsereg 106-ban három fő irányból indult meg Decebal királysága felé. A főerők a drobetai hídon keltek át és egyenesen Sarmizegethusa felé nyomultak, míg egy másik hadoszlop az Olt - völgyén át kelet felől közelítette meg a dák fővárost, a harmadik római sereg pedig a Szeret - völgyében tört utat magának. A rómaiak megostromolták, majd el is foglalták a dák királyi székhelyet, ahol mesés kincs, Cassius Dio szerint 165 tonna arany és 331 tonna ezüst került a kezükre. Ez azonban még messze nem jelentette Decebal teljes vagyonát, mivel annak egy részét sikerült elrejteni.

Magát a menekülő dák királyt végül utolérték a római lovasok, de még mielőtt elfoghatták volna, Decebal végzett magával, és vele az önálló dák állam is örökre sírba szállt. Róma győzedelmeskedett, és egy újabb provinciával gyarapodott a birodalom.

Sarmizegetuza

A római foglalás előtt a dacus királyok székhelye, azután Dacia provincia fővárosa. Csak egyszer említi névleg, midőn arról értesít, hogy Trajanus, miután Decebalusszal békét kötött, és helyőrséget helyezett el. A többi helyeken egyszerűen királyi székhelyről (ta basileia) van szó.

Neve a latin feliratokban leggyakrabban Sarmizegetusa alakban fordul elő; az eltérések lényegtelenek

A tabula Peutingerianán Sarmizegetusa Tibiscumtól Kelet felé 37 római mérföldre fekszik, a mely távolságnak körülbelül megfelel a Hunyad megyében fekvő Várhely falu. De minden ókori földrajzi adat hiányában sem kereshetnők másutt Sarmizegetusa helyét mint Várhelyen. Mert hogy ott kellett Sarmizegetusa-nak állani, igazolják a Várhely területén található terjedelmes épületmaradványok, a már napfényre került feliratos kőemlékek; köztük sok olyan darab, melyeken Sarmizegetusa neve olvasható.

Sarmizegetusa megtartotta régi jelentőségét a római korban is. Mint a volt dacus királyvárosba bizonyára a legnagyobb számmal özönlöttek az új telepesek, úgy hogy már Trajanus alatt egészen római városnak kellett lenni. Mint a CIL III 1443 feliratból tudjuk, a város újjáalapítását Trajanus rendeletére 110-ben D. Terentius Scaurianus helytartó a legio V Macedonica által hajtotta végre.

Természetesen mindjárt coloniává is tette Trajanus s azzal tüntette ki, hogy az Ulpia Trajana Augusta Dacia melléknevekkel ruházta fel. Ezen többé-kevésbbé teljes nevet főképp a hivatalos jellegű feliratokban találjuk.

A rövidített névalak, mely a leggyakoribb, colonia Sarmizegetusa. Vannak azonban feliratok, melyekben a város neve a Sarmizegetusa elhagyásával egyszerűen colonia Dacia; alighanem csak így hívták az első időben, mert így nevezni azon legrégibb felirat, mely a város újjáépítéséről szól.

Ellenben annak megjelölésére, a mi különben Sarmizegetusa kezdettől fogva volt, t. i. Dacia fővárosa, a metropolis cím csak a 3-ik században lép föl. Még a Caracalla alatt készült 1452 feliratban nem találjuk, hanem először a 238-ból származó 1456 feliratban olvassuk. Egy másik datált felirat (CIL III 1175) a metorpolis címmel 239-ből való.

A daciai coloniák legnagyobb része a jus Italicumot birta s mint Ulpianus megjegyzi, Zarmizegethusa quoque ejusdem juris est. Azt, hogy Sarmizegetusa a tribus Papiriába tartozott, ugyanabba, melybe maga Trajanus, egész sora a feliratoknak bizonyítja.
Sarmizegetusa-ban, mint Dacia fővárosában tartották a tartománygyűlést, melyen mind a három Dácia képviselői összegyűltek. Neve, mint egy 241-ből származó oltárkövön olvashatjuk. De csak egy feliratot ismerünk, melyet a tartománygyűlés a császár tiszteletére készíttetett, a már említett feliratot Gordianus üdvéért. A tartománygyűlés panaszt tehetett a császárnak a helytartó ellen, de elismerését is kifejezhette működése felett, a mi mindenesetre gyakoribb volt, mint az előbbi.

A helytartóknak is kijutott a város hódolatából. A legtöbben ugyanis a város patronusai voltak. Azok a helytartók, kiket Sarmizegetusa emlékkövekkel megtisztelt, a következők:
L. Annius Fabianus
Q. Axius Aelianus M. Claudius Fronto
C. Curtius Proculus
Tib. Julius Flaccianus
P. Furius Saturninus és
Terentius Gentianus

A helytartók székhelye Apulum (Gyulafehérvár) volt ugyan, de minden bizonnyal sokszor s valószínűleg huzamosabb ideig kellett Sarmizegetusa-ban tartózkodniuk. Csak így érthető, hogy Sarmizegetusa-ban, mely nem volt legio állomás, s környékén miért oly számosak a katonai vonatkozású feliratok, különösen a szomszédos Apulumban állomásozó legio XIII geminától valók. Sőt állítólag Sarmizegetusa-ban téglákat is találtak a legio XIII gemina bélyegével.

Ami a város kormányzatát illeti, sokszor van szó a feliratokban a tanácsról s még sűrűbben annak tagjairól. Egyes feliratok olyanokról emlékeznek meg, kik csupán a tanácstagokat megillető jelvényekkel voltak felruházva.

A legfőbb tisztviselői hatalmat a két II vir jure dicundo gyakorolta. Volt rá eset, hogy magát a császárt választották meg a város első tisztviselőjévé, a midőn aztán a császárt egy praefectus helyettesítette. A segédhivatali személyzethez tartozott az irnok (scriba). A papi méltóságok közül ismeretesek a pontifex, az augur és a flamen.

Bizonyos mértékben Sarmizegetusa a császári adminisztráció székhelyéül is szolgált, a mit azon feliratok bizonyítnak, melyekben császári rabszolgák és szabadosok említtetnek Sarmizegetusa-ban is hívek maradtak isteneikhez.

Azt, hogy Sarmizegetusa külsőleg milyen fényes város volt, leginkább egyes szórványos építészeti részletekből sejthetjük. Az anyagot a közelfekvő márványbányák szolgáltatták. A legtöbb épület bizonyára már Trajanus alatt keletkezett.

A csonka CIL III 1444 felirat Caes(ar) Tra[janus] nevével egy épületen állott, míg a CIL III 1446 felirat szerint Hadrianus császár alatt Cn. Papirius Aelianus helytartó vízvezetékkel látta el a várost.